Ez a beszélgetés több mint négy éve zajlott Széll Tamással. Nem sokkal azelőtt kapta meg az első Michelin-csillagot az étterme. Aztán jött a koronavírus, utána pedig hol neki, hol nekem volt túl sűrű az élet. Megkapta az étterem a második csillagot, dobogóra álltam a Dovit csapattal, az idő haladt. Többször beszéltünk, a közös horgászat mindkettőnk fejében továbbra is ott motoszkált. Időről időre egyeztettünk, aztán hol ezért, hol azért maradt el. 2024 januárjában letettük a nagy esküt, hogy még az évben összehozzuk. Ám az öreg hölgy nem fogadott kegyeibe. A vízállás elvitte a nyarunkat. Már-már lemondtunk a pecáról. Így jött el az október vége. Rutinszerűen néztem a vízállást. Apad, de beállni látszik 200-as körüli budapesti vízállással és 14 °C-os vízhőmérséklettel.
Másnap szabadnapom volt. Úgy terveztem, hogy reggel kimegyek az Árpád híd mellé, a sóderre. Olyan keveset tudtam horgászni idén a Dunán. A kerti pakolászás megvárt. A kósza gondolatot gyors szervezés váltotta fel. Csontit vettem, kajám volt (szomorú tény, de a folyóvízi etetőanyag két éve egy zárt dobozban lapult), betettem egy matchbotot orsóval, rajta 0,16-os damillal. Van egy „dunai” dobozom. A teljes eszköztár abban lapul. 0,13-as és 0,15-ös előkezsinórok, 16-tól 10-es horogig néhány típus. Általában minimum két, de inkább három, alapvetően más formájú horog. Nem ritka, hogy a horogformát kell váltani a lemaradó halak miatt. 2-es, 4-es, 6-os sörétólmos dobozkák, olló, horogszabadító, úszótartó cső, benne egy maréknyi úszóval 0,8-astól 2 g-ig. Mi kellett még? Kavics, csontiragasztó, oldalstég, mellescsizma.
Ekkor pittyent meg a telefonom, miszerint üzenet érkezett. Tomi volt az: „Jónak tűnik a Duna. A víz még elég meleg?” Azonnal hívtam.
– Igen Tomikám! 10 °C-ig még szinte biztos, hogy fogunk halat. Reggel mit csinálsz?
– Horgászom! – és nevetett.
5.30-kor találkoztunk a pesti rakparton. A közvilágítás csupán halovány reménysugár volt a vaksötét éjszakában, amire ólomszürke köd húzott fátylat.
– A legideálisabb horgászidő! – mondtam köszöntés gyanánt kézfogáskor. Mindketten tudtuk, hogy igazam van. Az ilyen őszi reggelek ritkaságszámba mennek. Hosszan, akár órákra elnyúlik a pirkadat, a fényviszonyok már engedik a horgászatot, viszont a félős halak kint maradnak a parti sávban. Igyekeztünk hát a vízhez. Meglepően jó párost alkotunk. Nem először hoztam úsztatás iránt érdeklődő horgásztársat magammal, viszont (bocsánat a többiektől, de ez az igazság) Tominak kellett a legkevesebbet magyarázni. Nem rugdosta a kavicsot a vízparton, rutinosan állította össze a stéget, míg én a botját szereltem. Gyors csontiragasztás következett. Az etetőanyagot már este megkevertem. Mire kivilágosodott, mi már a vízben álltunk.
Először magam mögé állítottam Tomit, bot nélkül, hogy lássa a mozdulatsorokat.
– Alulról lendítve, folyásiránynak felfelé dobom a szereléket, oly módon, hogy az ólomsor szépen kiterüljön. Mire elém ér a sodrással, a horog már a fenéken vagy annak közelében van. Mivel magam elé etetek, a horog így a kapászónába kerül. Jó esetben maximum 2 méteren belül akció várható. Sodortatom a csalit, nem tartok bele, csak nagyon ritkán, ha a zsinóron akarok igazítani, hiszen a feszes kontaktus alapkövetelmény a gyors bevágás érdekében. Gyakorlatilag görgetek – magyaráztam Tominak. – Maximum két-három úsztatásonként dobok diónyi gombócokat. Hol etetőanyagot (nagyon sok kaviccsal nehezítve), hol ragasztott csontit. Ez utóbbi egyébként csak látványra sok. Másfél liter csontihoz 3-4 liter kavicsot ragasztok. Így folyamatos az élő anyag oldódás és ezáltal a sodródás. A kialakult tápláléksávban a halak felúsznak a forrásig. Nem ritka, hogy a beesett gombóc hangját megtanulva, pontos dobás mellett, már a csobbanást követően elmerül az úszó. Ennek a technikának a segítségével nagyon sok hal koncentrálható egy szűk, 50 cm széles sávba. Az etetés helyét úgy jegyzem meg, hogy a bot spiccének közelében érnek vizet a golyók.
– Akkor miért nem spiccbottal horgászol? – kérdezte Tamás.
– Próbáltam már, igazán élvezetes is volt, de a Duna mindig meglep. Néha olyan méretű halakkal hoz össze a sors, amik megfoghatatlannak bizonyulnak. Ezért kell az orsós bot. Így több esélyem van. (Persze sokszor így sem.)
– Már csak az a kérdésem – folytatta Tomi –, hogy miért kell ez a sok pici sörét a zsinórra?
– Az a tapasztalatom, hogy ennek a technikának a láncólmozás a lelke. Az általam legtöbbet használt szerelék a következőképpen néz ki: 30 cm-es előke, felette 6-os méretű ólom (90%-ban csak ezt a méretű ólmot használom) innen 20 cm-re a következő, majd 10 centire a következő. Ezután 5 centinként követik egymást, igény szerint sűrűsödnek. Ez a felhasznált sörétek darabszámától és a vízmélységtől függ. Ezen a helyen rakós bottal biztos nem tudnánk 15 g-os lapos úszónál kisebbel eredményesek lenni. Feederkosárból is kellene legalább 50 gramm. Mi viszont egy nagyon finom 1,5 g-os úszóval horgászunk. A 0,1 grammos (hatos méretű) ólomgolyócskákat egymástól megfelelő távolságra elhelyezve, ügyelve arra, hogy mindig kiterüljön (feszesen tartva, egymást követve érjenek vizet), gyakorlatilag gubancmentes szereléket tudunk összerakni. Ezért van szükség egyforma méretű ólmocskákra. Ez indokolja a sok darabot. Azonos mozgási energiával ellátva együtt repülnek, és visszatartáskor is együtt mozognak. Feltételezve, hogy egyenletes áramlási sebességgel folyik a víz előttünk, az ereszték (úszóhegy-horog távolság) beállításával tudjuk elérni azt, hogy a horgon lévő csali úgy viselkedjen, mint az aljzaton sodródó csontkukacok. Minden horgászatnak ez a lelke. A halakban azt az illúziót kelteni, hogy a horgon lévő csali ehető táplálék. Nekünk itt most ez az ólomsor segíti ezt elő. Csupán annyi a dolgom, hogy addig húzom az úszót felfelé, ameddig az el nem kezd bukdácsolni (ez azt jelenti, hogy a fenéken sodródik a horog). Ha elakad, akkor hosszú az ereszték. Ha gyorsan, akadálymentesen úszik tovább, nincs megfelelő helyen a horog. Így is lehet kapásunk, de számottevően kevesebb, mintha megfelelő helyen pattogna a horgunk. Horgászat közben is rendszeresen keresgélem a megfelelő eresztéket. Általában ez egy-két cm változtatást jelent az úszón. Mint látod, nagy felhajtóerővel rendelkező, vastag bóbitájú úszót használunk. Ez biztosítja, hogy a horog ne akadjon el minden apró kavicsban. Ha elakadna, picit megsüllyed és tovább pattintja a csalit. Ráadásul messziről is jól látszik. Tapasztalni fogod, hogy egy öklömnyi kavics helyét is pontosan megtalálhatod az elötted lévő placcon. Néhány üres bevágást követően már tudni fogod, hol kell meglassítanod a cuccot ahhoz, hogy elkerüld a leakadást.
– Így már teljesen egyértelmű, hogy miért csak sima kavicsos placcon horgászol ezzel a technikával.
– Nos, Tomikám ezzel a mondattal le is tetted a vizsgát. Tökéletesen megértetted a rendszert. Gyere, állj ide a helyemre. Te fogsz etetni. Nem azért, mert dolgoztatni akarlak, hanem azért, mert így valószínűleg te fogod a több halat, mivel te vagy a forrás. Én bothossznyi távolságra, folyásiránynak lefelé, azaz alád állok. Egyrészről mert az én botom hosszabb 30 cm-rel, és a lesodródott kaját könnyebben meghorgászom, másrészről bár nekem valószínűleg jóval kevesebb kapásom lesz, de azok darabosabb, nagyobb testű halak lesznek. Az „öregek” szeretnek picit távolabb lenni a nagy nyüzsgéstől. Elfalatozgatnak az alámosódó, általában nagyobb táplálékszemcséken. Te vagy a vendég, neked illik több halat fogni. Ám, ha beválik a teóriám, természetesen bármikor helyet cserélhetünk. Legfeljebb egy lépéssel hátrébb állok. Ezért is jó betenni a stéget, mert így az ember nem téved el. Számos alkalommal jártam úgy, hogy a horgászat hevében néhány lépést arrébb mentem. Hol előre-hátra, hol oldalra. Ilyenkor teljesen elveszítem az etetési pontot. Ezáltal a halraj tartózkodási helyét is. Most már mindent tudsz. Gyakorolj!
A köd kitartónak bizonyult. Bár a látótávolság több 10 m-re nőtt, a fényviszonyok nem változtak. Ez általában ideális szokott lenni halfogás szempontjából, de mivel fél óra már eltelt és még nem fogtunk halat, kicsit aggódni kezdem. Ilyenkorra már általában szokott lenni hal. Nyugtatgattam magam, hogy a körülmények nem ideálisak. Viszonylag sokat beszélgettünk a vízben állva, a parton is érkeztek kavicsot zörgetve horgászok. Ezek mind riasztják a part menti sávban tartózkodó halakat, hiszen csupán másfél méter mély a víz. Volt már ilyen máskor is. Akkor is rám találtak a halak, most is így lesz. A gondolatsort befejezve – mint egy pontot téve a kapástalanság időszakának végére –, bevágásomat követően komoly hallal küzdöttem. Nem tartott sokáig, fél perc múlva faképnél hagyott. Kicsit bánkódtam, mint mindig az elveszített halnál, de látva Tamás szemében a szikrát, az izgalmat, megnyugodtam. Jó volt látni, amint elhatalmasodik rajta a vadászösztön. Mozdulatai kisimultak, precízebbek lettek. Nem telt bele egy perc és élete első stickúszóval akasztott halát fárasztotta. Úgy tűnt, megérkezett a csapat.
– Két lehetőséged van – mondtam Tamásnak. – Ha úgy ítéled meg, hogy olyan méretű hallal van dolgod, amit magad fölé tudsz húzni folyásiránynak felfelé, akkor ott fárasztod, és álltó helyedben veszed kézbe. Ha nagy, akkor igyekszel a sodrás erejét használni, megtartva a part irányába sodortatni, és a sekélyben veszed kézbe a már kifáradt halat. Ha márna, kezdetben úgyis az történik, amit ő akar, de azok általában folyásiránynak felfelé indulnak. Egyetlen fontos dolog van, próbáld meg nem az etetésen fárasztani a halat.
Mire ezt a néhány mondatot végigmondtam, már egy kiló körüli paduc volt a kezében. Arcán pedig örömittas vigyor. Engem is megnyugtatott, nekem is örömöt okozott a boldogsága. Folytattuk a horgászatot. Hol ő, hol én fárasztottunk. Aztán helyet cseréltünk. Csupán annyi változott, hogy most neki jutottak a méretesebb halak.
Közel két órán keresztül tartott ez az ideális időszak. Ekkor már javában világos volt, de a reggeli nagy kalandnak – mint szinte mindig – az első komolyabb hajó hullámzása vetett véget. Úgy gondolom, hogy a hullámzás szétzilálja az etetési sávot, vagy csak egyszerűen elkezdenek félni a halak. Nem tudom biztosan. Egyelőre más teóriát nem találtam, de az a tapasztalat, hogy a reggeli jó pecák az első nagy hajóig tartanak. Most is eltartott vagy húsz percig, mire ismét kapásunk lett. Gyakorlatilag egyszerre fárasztottunk. Két gyönyörű, kiló körüli paducot fogtunk. Ennél szebbet el sem tudtam képzelni horgászatunk záróakkordjaként. Csináltunk egy közös képet emlékbe és összepakoltunk.
Mindketten elégedettek voltunk, és egy dologban megegyeztünk: a következő közös horgászatunk nem négy év múlva lesz.
