Ha Szabados Gabi cimborámmal túrát tervezünk, három dolog biztos. Az első, hogy az úti cél a Duna. A második, hogy véletlenszerűen választunk szakaszt, mert mindenhol megtaláljuk a kihívást és mindenütt szeretünk vízen lenni. A harmadik, hogy a süllők kerülnek célkeresztbe.

Mielőtt módszerre vagy tuti szerelésre gondolnánk, szeretném leszögezni, hogy nem ilyesmit sejtet a cím. Egyszerű, mégis fontos dolog, amit szeretnék felemlíteni: a pergetés lelkéről, a vezetés tempójáról lesz szó.

A tavalyi ősz döcögve indult. Amikor csak tudtam, bejártam a Dunát nappal és éjjel is, de néhány jobb nap kivételével csekély volt a folyó jutalma tüskés hátak tekintetében.  Amikor  beköszöntött a tél és a helyzet még mindig nem változott, megelégeltem a hazai eseménytelenséget és egy napot arra szántam, hogy távolabbi szakaszon is megbizonyosodjak arról, hogy én vagyok pancser, vagy csak felénk koptak ki a süllők a vízből.

Egy dunai szigetvégen van az én kedves kőcsücsköm. Fiatalkoromban kezdtem ott horgászni és kitartok mellette, mert általában jól tartja a halat. Így lehet ezzel új barátom a jégmadár is, mert ő is kitartóan üli a helyet.