Múlt novemberben a Duna alsó szakaszára terveztünk egy egynapos túrát. Korán indultunk, hogy időben vízre tudjuk tenni a hajót. Fárasztó kalandok ezek, de nem emlékszem olyanra a múltból, amit megbántam volna. A csónaklerakó rámpánál szembesültünk azzal, hogy sűrű köd lepi a folyót. A ködös hajnalokban van egyfajta misztikum, izgalom és persze veszély is. A veszélyesebb részéhez sok évvel ezelőtt volt „szerencsém” több ízben, bár ezek a nem kívánt kalandok esti horgászatokon értek, nem hajnalban. A hajnali köd előbb-utóbb felszáll, ahogy magasba kapaszkodik a nap, de az esti úgy nehezedik az emberre, hogy összeszorul a legbátrabbak gyomra is.
Manapság a biztonságos dunai közlekedéshez óriási segítséget nyújt a technika. Egy hajózási térkép életet menthet a hirtelen leszálló köd esetén. Ezen a reggelen nem voltunk veszélyben. Bár sejtelmesen, de mindkét part látható maradt, így neki mertünk vágni a láthatatlan zsákmányok felkutatásának. Némi helyismeretünk van, de Csili Peti barátunk iránymutatása nagy segítségnek bizonyult, hogy jó irányban induljunk. Egy meredeken vízbe szakadó agyagfal mellett álltunk meg először. Gabi bizonytalan volt a mederviszonyokat illetően, így ő bokorugró horgos megoldással kezdett. Én vakmerően hagyományos jiggel szerelt gumihallal indítottam. Mindkettőnek van előnye is, hátránya is. A csónakkal egy vonalban, lefelé dobva jelentős vízmélységet és erős sodrást tapasztaltunk. Fokozatosan váltogatva léptünk egyre feljebb és feljebb az ólomfej méretében, míg majdnem 30 grammig jutottunk. A part irányába dobva jóval kevesebb súly is elegendő volt, legalábbis az első néhány méteren, majd ahogy beugrált a mély szakaszra a csali, elveszett a kontaktus. Ennek ellenére érdemes volt a part szélét is átfésülni. Az egyik dobásomnál az agyagfalról pattant a vízre a csalim. Meglepetésemre süllyedésben oda is törölt neki egy süllő, de nem akadt meg. A következő dobásnál próbáltam reprodukálni az eseményeket. Másodjára már összevizezhettem a kezemet a nap első halával. Nem ritka, hogy meredek esésű partszakaszokon teljesen a fal tövében is lapul ragadozó. Remek búvóhely nekik. 
A következő húsz perc szürreálisan zajlott. További egy megfogott halon kívül csak rontott kapásaink voltak, pedig a rávágások zöme erőteljes volt, nem apró halat sejttettek. Majd hosszú csend következett. Én már álltam volna tovább, de Gabi még érezte a potenciált a helyben. Megérzése nem csalt, mert akárcsak az első kapásom esetében, beesőre partszélben halat akasztott. A pálca perecbe hajlásából sejthető volt, hogy nem szabvány kilós jószág okozza az izgalmakat, de sajnos néhány fejrázás után lemaradt. Marketinghal. Ezt szoktuk mondani azokra a pikkelyesekre, amik fenntartják a lelkesedést bennünk, hogy maradjunk még néhány dobásra, de mi már tudjuk, hogy hiába. 

A köd ez idő alatt csak nem akart elillanni. A biztonság kedvéért úgy gondoltuk, kis távolságokat teszünk csak meg, amíg nem tisztul a látótér. Akadós, dárdafák övezte horogmarasztaló terület volt az újabb célpontunk. Itt már én is offsethorgot használtam. Gyakorlatilag vízbe borult erdőről van szó, amit az évtizedek alatt a folyó elegyengetett, néhol kicsit feltöltötte homokkal, néhol pedig a víz fölé nyúló kopott szálfák árulkodnak arról, hogy mit rejt a mélység. Ebből a rengetegből a tisztább, még meghorgászható foltokat szoktuk keresni. Kellő türelemmel a jól felkínált gumihalat át lehet imádkozni a törzseken. Nehéz, de izgalmas feladat, mert természetesen egy ilyen dzsungelben mindig lapul tüskéshátú. Az első három dobásból szinte mindig kiderül, ha jó helyen próbálkozunk. Most is hamar érkeztek a kapások. Innen már termetesebb halak kerültek elő, amiken testvériesen megosztoztunk, mindkettőnknek jutott egy-egy darab. Viszont itt sem maradtak el a rontott kapások. Gábor akasztott egy fejrázós tengeralattjárót, ami egészen sokáig a horgán maradt. Noha kénytelen volt jelentősen terhelni a sok ág és bog miatt, a felszerelés állta a sarat. Csupán a megfelelő akadásban volt ismét hiba, mert félúton elköszönt a hal. A „mindig a legnagyobb megy el” mondásnak Gabi esetében vastagon volt valóságalapja... A körülményekhez képest egy kicsi, nyolccentis, fényes, tejfehér csalira érkezett a kapás. Tuti „dunás” szín. Jól passzolt hozzá a kiválasztott horog, de mégis szerencsétlen volt az akadás. Én kitartottam a tízcentis vagy nagyobb csalik mellett, de az az igazság, hogy barátomnak ezúttal több akciója volt a kisebbre. Abban bíztam, hogy ha nekem is rácsimpaszkodik végre valami, jobban helyet talál a fogai között egy nagyobbacska kampó. Egyébként is van egy olyan beidegződésem, hogy szeptember végétől nem vagyok hajlandó tíz centi alá menni csaliban.
Amikor ennyire sok a lemaradás, hajlamos az ember elkezdeni kísérletezgetni. Hátha egy szín vagy forma felbátorítja a célközönséget és tisztább találatokat eredményez. Az is örök dilemma, hogy az offsethorog milyen mértékben rontja a horgon maradási arányt. Én jobban szeretem a hagyományos horogkialakítást, ugyanakkor el kell ismerni, hogy arról is sok hal lemaradhat. A nap végére arra a következtetésre jutottam, hogy a rontott kapásaink zöme a nagy méretű jigfejekből eredeztethető. Ugyanis minél nagyobb a fej, annál nagyobb eséllyel akad fenn a fogakon, így elveszhet a bevágás ereje és romlik az akadás. De ha muszáj, akkor muszáj. A bokorugró horog sem engedhető el, ha a mederviszonyok miatt muszáj azt használni.

A meredek agyagfal tövének esetében már utaltam rá, de a következő megállónk jó példája annak, hogy a süllők remekül elvannak viszonylag sekély vízben is. A magam részéről nem szeretek a bűvös hatméteres vízmélységnél mélyebben próbálkozni. Emlékeim szerint ennél mélyebb vízben még sosem fogtam nagy süllőt, viszont az egyméteres mélységhez közeliben már több ízben is. Ugyan a Gábor által jól ismert beállónk nem volt ennyire sekély, de nem volt több 2,5-3 méternél. Akadó itt is volt, de a folyó amortizáló ereje évek munkájával lepréselte. Egyáltalán nem volt vészes és túlzóan horogmarasztaló. Meg is dobtam elsőre normál jigfejjel. Hamar kiderült, hogy nagy bátorságra vallott a tettem, mert két emelés után már nem is akart mozdulni a csali, pont az, amit már nem lehet kapni és nagyon fogós. Már a fájdalmas szakítás járt a fejemben, amikor is végül elengedte a csök a horgomat. Értettem a szóból, váltottam offsetes gumira. Így már kényelmesen át tudtam fésülgetni a gallyakat. Sokadig dobásra érkezett a bumm, amiért oly nagyon imádom a süllővadászatot. Az a fajta kapás volt, ami lendületből húz a spiccen 20 centit és megáll, mint a szög. Persze dacára a vehemenciának ezek nem mindig jelentenek kapitális halat, sőt. Ez elsősorban háromkilós forma süllőkre jellemző. Pont olyasmikre, mint amilyennel találkoztam. Olyan közel bírtam kapásra az akadó mellől, hogy a fárasztás hevének első másodperceiben egy rövid megtorpanást is éreztem, mintha ráfordult volna egy ágra, amibe foggal-körömmel kapaszkodott. Aztán én voltam az erősebb, és elengedte. Mindketten láttunk már nagyobbat is, de mivel szép egészséges példány volt, és a kapása is remek, bőven elegendő volt, hogy mosolyt csaljon az arcomra. Hogy le ne maradjon, Gábor is mellé tett a következő dobásból egy hasonlót, így végül egy igazságos három-hárommal zártunk.
Hogy ez sok vagy kevés? Mindenki döntse el maga. Nekünk elegendő ajándék volt a Dunától. Napközben a köd felszállt, de sötétedés előtt újra ereszkedni kezdett, azonban ezt már nem vártuk meg.