Generációkkal ezelőtt a balinpergetés szinte kizárólag a szivarólmos műlegyes összeállítás ajánlásával kezdődött és végződött. Magam is így kezdtem, szűkebb és tágabb környezetemben mindenki így pergetett őnre. A nehéz, többnyire öt-hat centiméteres fúrt szivarólmot késsel, fogóval még ki is csipkéztük, hogy a vízbe érve légbuborék vegye körül. Jó méterrel feljebb a zsinórra egy többnyire saját gyártású légy is került. Az akkori szakirodalmak úgy írták le a fogós technikát, hogy nagyon gyors tempóban vezessünk, a légy a felszínen pattogjon. Ez így is volt, nem ritkán (amikor a balin csapatosan vadászott) egyszerre mindkét műcsalit támadták az őnök. A légy egy kis marabu vagy házi szárnyas tollpamacsa volt csupán, kis méretű hármas- vagy nagyobb egyeshoroggal bélelve. Valószínű, a menekülő kishal illúzióját keltve fogós volt ez is. Egyéb műcsalik, kisebb, karcsú formájú kanalak, körforgók, könnyebb pilkerek, majd wobblerek színesítették később a balinozás kelléktárát.  A kérdésre, amit elemezni szeretnék, a legjobban az ólom adja meg a választ. Miért volt fogós ez az „egyszerű” fémdarab? Véleményem szerint a pergetés tempója a válasz, mert az ólmot mindig gyorsabban kellett vezetni, mint bármi mást. Márpedig a ragadozó őn száguldva vadászik. Nem lehet olyan tempóban vezetni a műcsalit, amit ne érne utol.  Pergetés közben gyakran előfordul, hogy amikor abbahagyjuk a „normál” vezetési tempót, és villámgyorsan szeretnénk visszatekerni a műcsalit, hogy újat dobhassunk, beledurrant a ragadozóhal. Ebben a tempóban nem is tudja megnézni a menekülő valamit a balin, így kevésbé lesz neki gyanús. A balin jó szeme, érzékenysége, okossága a nagyon gyors tempóval könnyebben megtéveszthető. Ha közelünkben durran a rablás, akkor is működhet a gyors tempó, de a halon túl kell dobnunk. A mai műcsalik, a wobblerek közt is sok karcsú, süllyedő, nehezebb modell van, ezek a szivarólmokhoz hasonlóan gyorsan is vezethetők. Legutóbbi balatoni pergetésem hozta felszínre ezeket a gondolatokat. Eleinte nem jött érdeklő az átlagos tempóban vezetett műcsalimra, sőt kicsit távolodtak a csapatban rabló balinok. Váltottam én is, nagyobb tömegű műcsalival, vassal tudtam csak utánuk suhintani. Magasra emelt spiccel, igen gyorsan kellett húznom, hogy a felszín közelében maradjon. Az őnökön túldobtam, de közéjük érkezve már nagyon gyorsan vezetve pergettem. Majdnem minden dobásra kapás volt a válasz. Kis túlzással szinte téptem a villantót, a karcsú wobblert, de a balinok legyorsulták, majd kitépték kezemből a botot. Nemcsak utolérték, villámgyorsan támadták is a műcsalimat. Később, valamivel odébb, az ismételt normál tempójú vezetésnél már nem voltak ilyen agresszívak. Nagyon nem is bántam, hiszen nem kell mindig az a bizonyos kaviár. Nem könnyű megállni, ha jól kapnak, hogy néhány darab után önmérséklettel mi szálljunk ki a pergetésből. Több hal kifogása után többnyire gyanút fog, odébbáll a csapat.  Azon a balatoni napon még valahol a közelben lehettek a komák, amikor műcsalit váltva egészen másra, harcsára is próbáltam pergetni. A megváltoztatott vezetési tempó miatt említem együtt a merőben eltérő pergetési módokat. Úgy gondoltam, hogy a napfényes időben a bajszosok a fenéken pihennek. Talán még nem is éhesek, csak alkonyattól indulnának a táplálék után. Viszont, ha lassan az orruk elé bukdácsol valami, csak felkelti az érdeklődésüket – tanakodtam a helyzeten. Köztudottan nagyon komolyan megerősödött a magyar tenger harcsaállománya, ez okból is szívesen folytattam a mélyben a pergetést. Egy manapság népszerű, jól dobható, nagy frekvenciával táncoló műcsalival kezdtem. Egészen a fenék közelében, apró, rövid pöccintésekkel, gyors, rövidke hajtókarpördítésekkel kínáltam fel a műcsalit. Az pedig előttem pattogott a fenéken, olyan lassan, hogy szinte meg is állt, „tanakodott” egy-egy pillanatra odalent. A második dobásnál már pontosan éreztem, hogy az arasznyi emelkedés után miként hullik vissza műcsalim a fenékre. Ám a harmadik dobás után más is történt. Éppen az ejtést követtem a zsinórral, amikor az váratlanul egy rövid koppintást közvetített, majd ugyanebben a pillanatban be is lazult. Azonnal bevágtam, csupán néhány arasznyit lendülhetett felém a támadó hal. A rövid bot karikába hajlott, a balinok után egészen más ellenállást éreztem, jó súlyba ütköztem. Nagy örömmel tettem helyre a megtoló rávágás mozzanatát, a sikeres bevágást, és tüstént megpróbáltam azonosítani a megakasztott ragadozót. A kapás és a súly miatt nagy süllőre is gondolhattam volna, de a hal jellegzetes mozgásával hamar felfedte kilétét. Elég jó kis harcsa, talán tíz kilós is lehet – mondtam ki előbb csak magamban, majd hangosan is a felismert helyzetet. A balinok miatt is érzékeny szerelésen halam jó kifutásokkal, tekergő, vagdalkozó mozgással kezdte a védekezést. A tízes zsinórral, univerzálisnak mondható, könnyed pergetőbottal eleinte csak kiszolgáltam, később bízva a jó akadásban elég erőteljesen fárasztottam. Néhány élvezetes perc után már határozottan elemelhettem a fenék közeléből, többször is a felszínre bukkant a szép márványos teste. A ragyogó napsütés azonban nagyon nem tetszett neki, többször is visszatört a fenék közelébe. Újabb néhány perc múlva azonban már kézbe is kaphattam, így meg is örökíthettük a lassú tempóban, fenék közelében vezetett műcsalira támadó balatoni gerebenest. Nagyon jólesett a gyors fogás, ezután természetesen alaposan körülpergettem a területet, ám újabb bajuszos halam nem akadt.  A csalivezetés sebességét illetően viszont a két szélsőséges tempót egyaránt alkalmaztam ezen a forró nyári napon. A szivarólmos régi módszer aláhúzza a villámgyorsan menekülő kis hal utánzásának eredményességét. Más halfajnál – mint az említett harcsa is mutatja – egészen más vezethet eredményre. A bevontatás sebességét elsősorban maga a műcsali határozza meg. Előfordul, hogy a megállított, csak az áramlás miatt verető műcsali váltja ki a kapást. Még a süllő is becsapható ilyen módon. A Dunára csak alkonyatban érkeztem, így kevés időt tudtam a pergetésre fordítani. A koppanó süllőkapások mellett a szarvasbőgés miatt is csábított az esti hangulat. Hiányzott már a jó kapás élménye, nincs is annál izgalmasabb, amikor a wobblerre rárobban egy süllő. Sejtettem, hogy több helyet fogok felkeresni a sötétben, így nem nagyon zavart, hogy szinte már lekéstem a fényváltást. A szúnyogok vérfagyasztó (inkább vércsapoló) rohamát nehezen bírtam, miközben egy jól lefuttatható, de felúszó wobblert tettem a kapocsba. Egy rövid rugany alsó oldalán, a spicctől talán tíz méterre álltam meg. Már süllősnek tűnt az idő, mégis balinrablás csattant előttem a kővégen. Ez jó, itt vannak a snecik – gondoltam, mert szanaszét repkedtek a küszök a felfröccsenő rablásból. Alig telt el néhány pillanat, ismételt az őn, pontosan az előbbi helyen, az elvágó víz szélében. Elég nehéz cselekvés nélkül kibírni az ilyen próbatételt. Az ilyen egyedül álló ragadozók néha nagyon komoly méretűek – cikáztak a gondolataim és azonnal wobblert cseréltem. Az elsőt sokkal kijjebb dobtam, mint kellett volna, így nem jó helyen vezettem vissza. A következő dobás már rövidebb lett, és így a kő előtti tükörben, a balinrablás helyén húztam a kis süllyedőt. A villámgyors csalira agresszíven, tűpontosan csapott rá olyan keményen, hogy azt a karomban is éreztem. Jól kezdődik – gondoltam az óvatos horogszabadítás közben. Egy picit kijjebb engedtem a csónakot, majd visszatettem a zsinórra a tüskéshátúaknak szánt wobbleremet. Dobtam az elsőt, kezdtem keresni a tempót, a vezetési ritmust. A műcsali az erős ellenáramban, a kifelé törő visszafolyásban nagyon erősen veretett. A kő külső sarkán, az ígéretes helyen még megállított helyzetben is táncolt. Nagyon lassan vezettem, sőt a kövezés előtt meg is állítottam. Hamarosan besötétedett, én pedig süllőt remélve játszadoztam a wobblerrel. Amikor meg-megállítottam az egészen lassú tempó közben, akkor reméltem a rávágást. Egy jó negyedóra múltán már csaknem otthagytam a helyet, amikor megtörtént amire vártam, a csodálatosan izgalmas pillanat, a koppanó rávágás, amiért jöttem. Fogtam egy süllőt, mondanom sem kell, hogy az éppen megállított fahalacskának nem tudott ellenállni.  A pergetőhorgászat, akárcsak a műcsali vezetésének módja nagyon változatos. A meg-megállított, a bukdácsoló vagy a nagyon gyors tempóban húzott műcsali egyaránt meghozhatja a sikert. Csak tudnunk kell, minek mit és hogyan szolgáljunk fel. Ennél a legutóbbi süllőnél eltaláltam a helyes választ ezekre a kérdésekre. Örültem is a halnak, kiültem vele egy fotóra a mellettem lévő kőhányásra. Utána, hálából a jó kis ütésért útjára is engedtem, hadd örvendeztessen újra meg engem vagy valaki mást, mert a rávágások élményét nem lehet megunni.