Van néhány hozzám hasonló rossz alvó, javukra írom, hogy villanymotoros kerékpárral húzzák a kis kocsijukat, nem a fél falut felverve. Tizenöt évvel ezelőtt megmosolyogtam az akkori öregeket, manapság én is beállok a sorba. Sokan vagyunk, mindenki felkészült a kora hajnali pontyjárásra, aminek véget vet a váratlanul felerősödő délnyugati szél. A semmiből támad, Szemes és Fonyód felől kék az ég, a nap is járja az útját, idilli lenne a reggel, ha nem kavarná fel az iszapot és verné fel a móló kövezésére. A Balaton nyugati medencéjében a délnyugati szél versenyre kel az északi-északnyugatival. A hivatalos verdikt szerint a Keszthely és Tihany közötti medencében az uralkodó szélirány északi, Tihany és Kenese között északnyugati. A délnyugati és délkeleti szelek inkább a vitorlásszezonon kívül, ősszel és télen gyakoriak. Már benne vagyunk a nyárban, a délnyugatit, úgy látszik bosszantja a Balaton csendje, korbácsolja a hullámokat. De minden rosszban van valami jó, ha már kiveszkődtünk hajnalok hajnalán, maradunk még egy kicsit. Előkerülnek a pálinkás butykosok, ez egyfajta cinkosság, a többség már túl van a kora reggeli vérnyomáscsökkentőn, az inzulin működését segítő gyógyszeren, és azon a fél tucat máson, amit az orvosaik felírtak. A pálinka gyógyszer, ez köztudott, fogfájásra, étvágytalanságra hibátlan, oldja a gátlásokat, teret ad a diskurzusnak.  Szóba kerül az állomásfőnök anyósa, aki igazoltan boszorkány. Bekötött fejű, görnyedt hátú, mindig fekete klepetusban járó, lapos nézésű öregasszony, akinek a párnája alatt lapul az a régi könyv, amiben a lapok alja ki van kopva a sok hajtogatástól. Az idő nem sárgította, az íróhártya hadakozott az évek múlásával, és sok vajákosságot rejtett. Az öregasszony kuruzslással, babonás gyógyítással, jóslással, kártyavetéssel foglalkozott, és az ördöggel is perlekedett. Legalábbis ez a hír járta. Az egyik viharos napon a délnyugati átsöpört a falun és forgószéllé változott. Az öregasszony, amikor meglátta a kapuja előtt egyre gyorsabban forgó szelet, felkapta a tornáchoz támasztott kisfejszét és belevágta. A következő pillanatban vércseppek jelentek meg a földön, feltehetően a megsebzett ördögé… – Az ördög már csak ilyen – bólint rá Péteri úr, aki korábban a füredi mólón kikötőőrként teljesített szolgálatot. Ő is megszenvedte az ördög mesterkedését, egyik délelőtt – még a kikötőőri pályája kezdetén – annyira elmerült a móló sétányán üldögélő miniszoknyás lányok látványában, hogy elesett, és a kezét törte a kövezésen. Amiben biztos benne volt az ördög, aki képes elhitetni magáról, hogy nem létezik, de legutóbb pórul járt, mert az öregasszony naprakész volt az ördög mesterkedéseiből. – Ismerek egy paloznaki embert – meséli – aki április végén, amikor már „fürdik” a keszeg, szakmányban fogja a harcsákat. Igaz, többnyire az apraját, de mióta rálelt a Lovasi-séd mocsarára, már a javából is jut neki.  – Aztán mi köze van annak a mocsárnak a harcsafogáshoz? – veti közbe Aranyos úr, aki nemrégen költözött a faluba. München mellett lakott, egy nagy kamionos cégtől ment nyugdíjba. Sokat járt az arab országokba, azt a széles kikötő­láncnak is megfelelő aranyláncot, amit mindig nyakában hord, Dubajban vette. Van neki rendes magyar neve, Tóth Istvánnak anyakönyvezték, de a mólón ráragadt az Aranyos név. – A Lovasi-séd – veszi vissza a szót Péteri úr – a felsőörsi Malomvölgy patakjai és a lovasi Királykútnál eredő ér. Patakká duzzad, a paloznaki Vöröspart nádasa után kerül a Balatonba, de előtte kisebb tavat (Barka-tó) képez, ami védett, mert a környék madarainak kedvenc találkozóhelye. Bolharákokból, békákból, csigákból jól áll, a mocsaras részben nadály is van. Az emberünk gumicsizmában járja a zsombékot, felkavarja az iszapot, összeszedi a menekülő nadályokat. A horgászboltokban manapság 300 forintot is elkérnek darabjáért. A paloznaki ember évekig titkolta a lelőhelyet, de legutóbb, amikor 25 kilós harcsát fogott, eljárt a szája. Csónakból horgássza a nádszéleket tizenöt méter távolságból úsztatva. A paloznaki öböl manapság elég szellős, sekély a víz, alig nyolcvan centi. Fényváltáskor járja a vizet, a parti széllel végigsodortatja az úszót, a felcsalizott horgot a fenék fölött járatja. Érdekes, hogy a keszegek milyen nagy számban vannak manapság a nádszéleken. – Máskor is voltak – kér szót Báthory úr, csak akkor nem volt ennyi kölyökharcsa. Ma fogja őket boldog-boldogtalan, többnyire süllőzés közben, mert ívás után a mélyebb vízre húzódnak. A harcsák tudják, hogy merre vannak a kagylómezők, mennek a pontyok után, amik csapatokban járnak oda csipkedni a kagylókat. Nyári éjszakán, de még szeptember végén is hallani a négyméteres vízen a buffanásokat. Érdemes időnként kivenni az egyik süllőzőbotot és átállni pontyozásra. Ne csak a harcsák „pontyozzanak.”  Báthory úr fiatalabb éveiben mozgalmárként tevékenykedett, szakszervezeti vezető volt a füredi hajógyárban. Jól ment akkoriban a gyárnak, uszályokat gyártottak egyiptomi megrendelésre. Már a sokadikat úsztatták le a Sión, amikor megrendeléseket kaptak Angliából szemétszállító hajókra, amik a csatornákon szolgáltak. Az első hajó átadásán Báthory úr is részt vett a szakszervezet képviseletében. Ritkán beszélt róla, felzaklatták az ott látottak, funkcionáriusként először szembesült a kapitalista valósággal. Ma is van benne keserűség, nem tetszik neki a mai világ. Horgászközgyűlés után a Deszkabárban néha felemlegeti a bensőséges hajdani nőnapi ünnepségeket, ahol ő köszöntötte a nőket, szagos szappannal, lábasalátéttel meg hóvirággal. Közben irányt váltott a szél, lelapult a délnyugati, jött helyette az úrias északi, ami a hegyek takarása miatt a mólón túl kezd mérgelődni. Télen történt valami a móló közeli náddal, sással, tisztások lettek bennük, pedig pár éve úgy megszálkásodtak, hogy a kacsák is lábujjhegyen jártak bennük. A nád pusztulását megszoktuk, a sás hitványkodása új jelenség. Annyi haszna van, hogy a mólóról is be lehet ejtegetni az úszót a tisztásokba, ahol járnia kéne a keszegnek, bodorkának, de jobb potykáknak is.  – Meg kell szórni a málnással, rájár majd a sodrófaponty, emlékezzetek tavaly is a málnás volt a nyerő! – ez már Káplán úr véleménye, aki korunkbeli, istenes ember. Előfordult nem is egyszer, hogy szákolás előtt maradt le jókora ponty a horogról, ilyenkor nemcsak a vesztes horgász, de a társak is oly módon emlegették az urat, hogy engesztelésként két tucat Miatyánkot, Hiszekegyet is kiosztott volna a pap. Káplán úr hallgatott, sűrűn vetette a keresztet, amiből látszott, nincs ínyére az ilyen beszéd. Ami meg a málnást illeti, az egy spéci etetőanyag epres-málnás ízesítéssel. Általában hetenként járnak a terítők errefelé, de tavaly augusztusban több járat is kimaradt, csak egy cég termékéből volt kínálat, az epres-málnásból. Amihez rövid szórólapon tudományos értekezést is olvashattunk, kihangsúlyozva a halak bélflórája egyensúlyának fenntartásában és ellenállóképességük gyarapításában meghatározó szerepet játszó etetőanyag kiválóságát. Tagadhatatlan, hogy a sodrófapontyok szerették, belakták a sást, formájuk emlékeztetett a hajdani pozsárokéra. Nem tisztem az etetőanyagok minősítése, de tény, hogy augusztusban az epres-málnás etetőanyag tarolt, amit az sem árnyékolt be, hogy nem volt konkurenciája. Nekem nincs különösebb kötődésem, el sem igazodom a rengeteg etetőanyagon, ráadásul fiatalkori emlék rögzült bennem, és tett hívévé annak a tápnak, amibe erjesztett kukoricát, búzát, áztatott, majd jól kifacsart kenyeret kevertem. A gazdaboltban akkoriban elfogadható áron lehetett mindenféle tápot, áztatnivaló kukoricát és búzát venni. Ez volt számomra a tisztes áron kínált etetőanyag, amihez akkoriban a horgon trágyagiliszta-csokrot kínáltam. Olyan trágyagiliszta, ami virgonc, húsos és szaftos, nem terem minden bokorban, ráadásul a dobozba a boltosok megszámolva rakják. Ennek én csak egyszer néztem utána, három híján megvolt a dobozon feltüntetett. Apró simlisségek ezek, legyintettem rá, magamban elkönyveltem az oktatás hiányosságának.  Volt régebben Tihanyban a falu alatt egy mély fekvésű vizenyős terület, a helyiek lápként emlékeznek rá. Kenderföldként hasznosították, később feltöltötték. Néhány tihanyi horgászcimbora megmutatta, hol találok benne gilisztát. Csuda hely volt, egy bejárással két hétre való gilisztát is kikapartam onnan. Voltak köztük olyanok, amikre a tihanyi kút harcsái is felnéztek. Manapság erdő van a helyén, hogy meddig nem tudni…  Egyik alkalommal egy népszerű déli parti horgásztóra voltunk hivatalosak a sajtómunkások versenyére. A versenyzők közül többen elköteleződtek néhány nagy nevű etetőanyag-gyártónak. Szélső helyre húztam, ennek köszönhetően biztosított volt a jó helyezés, a háromórás verseny végén is jöttek a halak. Kérdezték is tőlem, melyik cég gyártja a nyerő tápot?  – A Zabmax, újak még a piacon, én is bevezető áron kaptam… Mátrai Tibor barátunk világot járt ember, operatőrként a Karib-tengeren is megfordult, bonitóra, trevallyra, tonhalra is horgászott, itthon nagy pontyokra szakosodott. Ha horgászatról van szó, magának való, a mólón nem furakszik, a maradék nád lengőjében horgászik saját csalijával. Az idő és a tapasztalat őt igazolja, éppen harangoznak, amikor akkora pontyot akaszt, ami ritkaság a mai hitvány nádban. Jól indult az idei évszak, örömteli, hogy mindannyian megvagyunk. Dacolunk a viharral, elővesszük a kínai piacon vett kétszáz forintos esőkabátokat, van belőle tartalékban Péteri úrnak köszönhetően egy tucat. Túlélők vagyunk, de ezt nem kötjük a délnyugati szél orrára.