Lehet, hogy fának képzeli magát – aggódtam – és ebben az is megerősített, hogy a cseresznyefa elágazásába rakott etetőből egyre gyakrabban szálltak rá a madarak. Már korábban is elegem volt belőle, de elnéztem a térnyerését, mert véletlenül észrevettem a sűrűjében egy száraz fűből rakott fészket, amiben Lajhár, a zöld gyík lakik. Délelőttönként szokott előjönni, felmászik a terasz legmelegebb pontjára, ahol elterül és szemmel láthatóan minél jobban süt a nap, annál boldogabb. Nem ismerek más állatot, ami ily önfeledten élvezné a napsütést. Lajhár öt éve költözött az illatos jezsámen rejtekébe, onnan jár ki napozni. Ha véletlenül felhő takarja el a napot elillan, de utána jön és kiterül, nehogy egyetlen napsugár is veszendőbe menjen. Jól megvagyunk, miközben a teraszon bütykölöm a horgászbotjaimat, időnként magamban beszélve, készülve a nádba.  Az első évben riadozott, ha megszólalt a mobiltelefonom, és tartott is tőlem. A következő évben bizonyossá vált, hogy a nap gyermeke, a terasz közelében van egy sziklakert, a móló átépítésekor maradt néhány fölös vöröskő, abból építettem. Kecskerágót, apró virágú fehér varjúhájat, aranysárga törpetuját ültettem közéjük. Az egyik permi vöröskő teteje lejtős, Lajhár úgy napozik rajta, mintha nyugágyban feküdne. Ha varjú rikácsol vagy szarka cserreg, szempillantás alatt eltűnik a törpetuják között. Nagyszerűen lát, kiválóan hall, remek a tapintóérzéke, a nyelvét állandóan öltögeti. Imád lustálkodni, neki szól a dal is: „Nyár van és semmi baj! Olvadok, mint a vaj”. A harmadik évben baleset érte, szépségéből, zöld csillogásából semmit sem vesztett, de feltehetően szerelmi csatának esett áldozatul a farka, mozgása esetlen lett, láthatóan megviselte. Igyekeztem a kedvében járni, lisztkukacot raktam a terasz sarkába, egy lapos agyagtálba, meg mézet is csorgattam neki. Tavaly leesett az asztalról a mézes mackós üveg, bementem felmosórongyért, és mire visszaértem Lajhár sűrű nyelvöltögetéssel rácuppant a mézre. Tőlem sem félt, a méz élvezete felülmúlta szokásos óvatosságát. Az idén a nyár elején megszületett a döntés, hogy elszemtelenedett az illatos jezsámen, már nem díszbokor, hanem dzsungel, ezért ki kell vágni. Irtása, kiásása közben került elő a puha fészek, Lajhár bungalója. Elfeledkeztem róla, de már késő volt. Lajhár is eltűnt a bokorral, én meg elutaztam két hétre, a tengerentúlra. Mire visszajöttem, a kertet birtokba vették a madarak, a növények is elvadultak, köztük a terasz másik oldalán a sűrű, fodros, szív alakú leveleket hozó árnyliliom, mályvaszínű virágaival. Nem sok hiányzott a méteres magasságból, gondoltam, hogy túlzás ilyen sűrűre-magasra hagyni. Hoztam az ollót, hogy megritkítsam, ám Lajhár inalt ki a földig lógó levelek alól. Nagy volt bennem az öröm, kinőtt a farka, remélem az esze is megjött hozzá, és nem bocsátkozik meggondolatlan szerelmi csatározásokba. Leültem a terasz sarkába, elővettem a gazdaboltban frissen vásárolt gilisztásdobozt, és elkezdtem a keskenyperemű agyagtálba szeletelni a sárga levű trágyagilisztákat. Lajhár kicsit kérette magát, aztán megbocsátva a korábban történteket, nekiállt falatozni. Meséltem neki az Indiai-óceán halairól, arról a hatalmas sárgaúszójú tüskésmakréláról (giant trevally), ami megtépett, a harcos kék­úszójú tonhalakról, a cápáról, ami az utolsó percben rabolt rá a már horgon lévő vörös sügérre, meg a másnap hajnali bodorkázásról, amire különleges etetőanyaggal készültem. Még az elutazásom előtt fogtam néhány mutatós bodorkát, de a többség az apraja közül került ki, keveredve lapos keszegekkel, amiket kedvelek, de vendégváráshoz, sütögetéshez hitványak. Lajhárnak megígértem, hogy másnap mielőtt kimegyek horgászni, csurgatok mézet a liliomokra, így is megpecsételve békülésünket. Erre már a szarkák, seregélyek, néhány varjú meg a rozsdafarkúak is felfigyeltek. Különösen az egyik dolmányos varjún látszott a figyelem, nem a gesztus érdekelte, hanem Lajhár, akit elképzelt magának ebédre. Hogy a varjú is tudja a helyét, elővettem az átalakított etetőanyagos csúzlit néhány ólomszemmel, és kiraktam az asztalra. Az utóbbi évben megszaporodtak, elszemtelenedtek a varjak, muszáj volt jelezni, hogy a nyaraló ura egyelőre még én vagyok. Nádi horgászatra készültem, nem a szokásos feltolós úszós pontyozásra – mert az már a múlt –, hanem bodorkázásra. Kora tavasszal fogtam néhány testes bodrit, harminc deka körülieket. Nem az én helyemen, hanem a szomszédom, Kovács Pál öblében. Nem tudom, mi az oka, de bodorkával mostanában jobban állunk, mint a keszegekkel, amik között olyan igazi lapátdévér elvétve akad. Pál magának való ember volt, elsőként foglalt helyet a sásban, az alig félméteres vízben pár méterre a móló szélétől. A sás a régi kipusztult nád helyét foglalta el, aztán saját magától megittasulva egyre szélesedett. Horgászták mások is, néha jött hír zsinórszaggató pontyokról, de látni senki sem látta őket. Régebben, amíg létezett a Deszkabár, könnyen lehetett hitelesíteni az értesülést, mert minden helybéli horgász, aki jobb pontyot fogott, bement egy sörre, és vitte magával a potykát. A Deszkabár helyett új vendéglátóipari egység nyílt, ahol csak a tájékozódás kedvéért egy korsó csapolt sör 2200 Ft-ba kerül… Mostanában a gyakori északnyugati szél miatt elmaradtak a nádszéli portyázások, pedig nagyon szerettem pergetni Akalitól Zánkáig, meg vissza. Voltak jó kis balinos emlékeim, meg egy komolyabb harcsa, de valahogy mostanában megnehezedett a csónak, súlyosabbak lettek az evezők, rákaptam a közeli sásöblökre. Pálnál még a halála előtt nem sokkal jártam a fűnyírónk kését megköszörültetni. Villanyszerelő volt a szakmája, de kitanult más mesterséget is, sajnálta a pénzt gázosra, kertészre, kőművesre, burkolóra, vízvezetékszerelőre. Ami nem csoda, hiszen a többségük aranyáron dolgozott. Vittem neki egy üveg bort, meg egy tekercs fonott zsinórt, mert korábban említette, hogy néha kiül a szomszédja stégjére is, a hajdani kerek nád szélére pontyozni, oda kéne a fonott zsinór. A kedvenc olaszrizlingemet vittem neki. Ez egy szalmasárga színű, közepes alkoholtartalmú, frissítő, almás és citrusos ízű fehérbor. Friss gyümölcsös jegyek, citromhéj és egy kis gyógynövényes aroma jellemzi. Nagy kedvencem, oldja a nyelvet, itatja magát. Köszörülés közben a bodorkákra terelődött a szó, a bort is felnyitottuk, és ahogy fogyott, úgy derült lassan fény a bodorkák öbölbéli gyülekezésére, helyben tartására. Furdalt a kíváncsiság, hogy miért pont nála gyűléseznek a bodrik, amiknek nem sok eszük van. Többségük oldala sebzett, csukák járják a területet, terített asztal nekik az öböl alig fél méter mély vize. – Sok évvel ezelőtt egyik unokatestvéremnél, Gábornál jártam vendégségben Kozáron. Csendes kis Baranya vármegyei község első látásra, de később kiderült, hogy híres bicskások. Nem bicskakészítők, hanem verekedők, akiknél mindig ott lapul a bicska. Búcsú, falubál, húsvéti locsolkodás nem múlik el bicskázás nélkül. Valahogy szóba kerültek a balatoni keszegeim és compóim, meg a bodorkák, amiknek nehéz volt követni az észjárását, mert jöttek, aztán úgy eltűntek, mintha nem is lennének. Helyben kell tartani őket megfelelő etetéssel – magyarázta Gábor. – Ezt magamtól is tudom, mi több, ismerem a fortélyt, pörkölt kendermag kell nekik, versenyhorgász cimboráim is azt használják. Fogni fogják, de tartósan helyben tartani nem tudják őket. – Amin nem csodálkozom, mert nincs galambjuk. Ha lenne, megvolna a bodorka helyben tartó etetőanyaguk. – Gábor sok mindent hallottam már, de ez a galambsztori hülyeség. Mi köze van a galambnak a horgászathoz? – A bodorkához van köze az ürülékének. Látod a kert közepén a galambdúcomat? Nézd, milyen tisztára van pucolva! Leszedem, összeszedem a galambürüléket, száraz helyre teszem, egy hét múlva összetöröm, porítom. Ha horgászni megyek, összekeverem az őrölt kendermagkeverékkel. Vigyázni kell az arányokkal, mert sok a foszfor a galambürülékben. Azt is megtudtam, hogy a foszfor mellett a nyomelemek mennyisége is nagyobb, mint a ló- vagy a szarvasmarha trágyájában. A galambok salakanyagainak nitrogéntartalma négyszer nagyobb, mint a lótrágyáé, a foszfor pedig nyolcszor több, mint a tehéntrágyában. A galambürülék magas nitrogéntartalma miatt hasznos a talaj tápanyag-utánpótlásában, a kerttulajdonos galambászok komposztálják is használat előtt. – Egész jó kémikus lett az unokatestvéredből, most már csak az a kérdés, hol van nálunk a környéken galambász, aki lemond a galamb­ürülékről? – Azt neked kell kinyomozni, de van nekem a pincében egy zacskóval. Vidd el, aztán ha megfogod a bodorkák nagyját, gyere vissza a csopaki olaszrizlingeddel! Másnap hajnalban délkeleti szélre ébredtem, olyan ötven méterre lakunk a víztől, a nyárfák jajgatása meg a hullámverés kiverte a szememből az álmot. A legrosszabb szél a délkeleti, gyakran a stégig felveri a hullámot, ostromolja az amúgy is hitvány nádat. Van egy elhagyatott stég Zánka felé két vergődő nádfolt közt. Gazdája csak a hétvégeken jön horgászni, úgy terveztem, hogy majd ott megpróbálom. Nem kellett kapkodni, idilli volt a reggel, szalonnás hagymás rántottát sütöttem, a kávét a teraszon ittam meg, a galambok, feketerigók, seregélyek pacsáltak a fürdetőjükben, és ahogy megjelent az első napsugár Lajhár is megérkezett. Megjött a tapolcai gyors is, harminc percet késett. Gondot csak azért jelentett, mert pont délben érkezett meg régebben Tapolcáról idefele, és délben tolta fel a ponty az úszót a nádban. Nem tudom, hogy mi közük van egymáshoz, de így ment ez már évtizedek óta. Ha most félegykor jön fel az úszó, az sem baj, csak egy kicsit snassz. A szél úgy hajtogatta a nádat, hogy alig lehetett látni a stéget, amit tarajos hullámok ostromoltak. Beszórtam módjával a galamb­ürülék és pirított kendermag keverékből, aztán egy szem csemegekukoricával csalizva próbáltam szemmel tartani a bukdácsoló úszót, amit rövid várakozás után lerántott valami. Az első bodorka méretes volt, a többiek is olyan harmincdekásak. Nyolckor jöttem, kilencre már húsz darab volt a szákban, és a szél is elállt. Hattyúk érkeztek, rátartian tépték a sást, az ülepüket mutogatták. Szépek vagytok – mondtam nekik –, de a galambok ülepe százszor szebb!