Jártam már itt fél évszázada, akkor még szökkenve, ma inaszakadtan. Csak a messzelátómat vittem, apai örökség, még cserkészparancsnok korában kapta ajándékba 1937-ben, a hollandiai Vogelzangban megrendezett cserkész világdzsemborin a fellépésükért. (Lóháton érkeztek a siófoki cserkészek és apám vezetésével verbunkost táncoltak). Megszolgálta a maga idejét, a benne lévő Zeiss lencséken nem fogott az idő. Kíméletlenül hozták a látványt, az emberi kivagyiság rémségeit, de mindezt felülírta a táj, a régi és az újonnan telepített szőlőültetvények látványa, és az a néhány halványkék vízfolyás, ami sédként indult, de aztán patakká erősödött. Fiatal koromban vált szokásommá a sédek, patakok bejárása. Eger-víz, Tapolca-patak, (Roposka) Lesence, Kétöles-patak, Raskó-patak, Burnót-patak. Megannyi emlék, amivel korábban nem törődtem, de eljut az ember abba a korba, amikor már az emlékeit keresi. Vagyis az ifjúságát.  Ha választhatnék, a Burnót-patak lenne a legkedvesebb, ami most cserben hagyna, lévén alig van benne víz. De voltak hős évei, az egyikről Cholnoky is hírt ad. „1895. április elején mértem végig harmadszor a patakokat, hóolvadás után, amikor a legnagyobb vízmennyiségeket remélhettem. Roppant meglepő volt a máskor alig csörgedező Burnóti patak hatalmas áradása. Keresztültört az úton s rohanó sebesen zúdult alá. Pedig akkor már jól túl volt kulminációján. Csakhogy ez lassabban apadt meg a többinél, mert ennek nagyszerű raktára van Salföld és Kékkút között. Az egész nagy rétség el volt öntve vízzel s a nagy tó majdnem összeért a Kornyi-tóval.” Később is voltak hasonló áradások, ami nekem jutott, az a hatvanas évek eleji nagy áradás. Ábrahámhegyi torkolatában domolykókat fogtunk a barátaimmal aprócska ezüstös körforgóval. Izgalmas volt az áradó utakat elöntő víz látványa, nem gondoltam akkoriban arra, hogy a Balatonba folyó víz és maga a Balaton összefog mindazokkal a területekkel, amelyek fölötte, mellette helyezkednek el a dombhátakon, a gerinceken futó vízválasztókig. Ez a vízgyűjtő terület és ami ezen a területen történik, az a befolyókon keresztül hatással van a tó vízjárására, vízminőségére. A Balaton élő rendszer, saját élővilága, táplálékhálózata van, élőlények sokaságát köti össze az, hogy a tóban, a partján vagy a befolyó vizekben élnek. A vízi, vízparti élővilág számára a Balaton egy hálózat középpontja, amely összeköti a berkek, betorkolló völgyek, parti nádasok élőhelyeit. Ma már ilyen szemmel járom a Balaton-felvidéket, megbecsülve minden apró csermelyt, alkalmi vagy tartósabb vízfolyást, befolyó patakot, szétterülő lápost, mocsarast. Indulok tovább a Szent György-hegyre, pontosabban Hegymagasra. A település a Tapolcai-medencében, a Szent György-hegy délnyugati lábánál, a Balatontól 5 km-re fekszik. Ez is régi adósság, élt az emlékeimben a látvány, ahogy onnan Szigliget mutatja magát, amihez régi barátság fűz, fiatalkori horgászatok a szigligeti mólóról, barangolások a sédjei mellett, a közeli Viszló-patak betorkolása, ahol házilag tákolt parafagolyóval úsztatva hebrencs pisztrángokat fogtam. Mindez a múlt, mint ahogy a hajdani pisztrángok, amik nem bírva magukkal – pedig jó dolguk volt a Viszlóban –, leúsztak a torkolatig. Különös hely volt annak idején, részben csónakkikötő, másutt alig járható dzsumbuj, de a deltájában rengeteg küsz élt. Túlzásnak tűnhet a delta kifejezés, amit nagy folyókra mondanak, ahogy megérkeznek, kiterülnek. Annyi, de annyi víz volt a Visz­lóban, és oly sebességgel érkezett, hogy kimarta, szélesítette a befolyót, torkolat képződött. A természet pedig tette a dolgát, magasabb balatoni vízállásnál visszaduzzasztott, mocsarat terített egészen a 71-es útig, meg attól följebb is. A balatoni mólók kövezésén bizonyos időszakokban rengeteg a küsz, amit értek, de hogy itt a patak torkolatában mit kerestek, azt nem tudom. A balinok tudták, már a hajnali órákban forrt a víz a rablásoktól. Aki nem volt rest, az szépen fogott pergetve ezüstös balinólommal, műléggyel kombinált támolygó villantóval, színes wobblerrel. Én balingolyóval élvezkedtem, szerettem a szerelék egyszerűségét, ami alkalmanként tekintélyes példányt fogott. A torkolattól jó harminc méterig érezhető volt a patak sodrása, aztán a Balaton eltompította. Nagy látvány, ahogy a balin barátkozik a felszínen úszó szerelékkel, a farka fölött megtűzött kishal is megiramodik, és az áramlás is segíti. Elül ilyentájt a parti szél, jól szemmel követhető, ahogy a balin elvétve a balingolyónak is odaver. Ami ez esetben nem a szokványos boltban kapható volt, hanem parafatömbből faragott, két forgóval szerelt, házilag készült úszó pirosra festve. Az éhség vagy a ragadozóösztön nagy úr, néhány másodpercig bukdácsolt a festett úszóforma, aztán már a balin szájában volt a finom kettes horog csalihalastól. Reggel nyolc óra tájban továbbálltak a balinok, a küszök maradtak még egy darabig a kódorgó pisztrángok örömére. Erre vártam én is, de a rávágás ereje meglepett, ami nem csoda, hiszen remek szivárványos pisztráng volt a tettes. Rájuk legyezni nem lehetett a benőtt torkolat miatt, de tirolifás, kishalas vagy gilisztával csalizott szerelékkel be lehetett csapni őket. A kapás hevessége, a szivárványosok szépsége emlékké nemesült. Most meg itt ülök Hegymagas páratlan kilátást nyújtó borteraszán, velem szemben Szigliget, két oldalán a Balaton keskeny kék csíkja. Alattam szőlősorok futnak a szemközti dombra, reggeltől késő délutánig ragyog rájuk a nap. Hálás vagyok érte, a borban visszaköszön a nap aranylása, a gazda gondossága. Élvezetes hallgatni a házigazdától a családja történetét, kóstolni boraikat, köztük azt a rozét, amihez útmutatásként megkapom, hogy ajánlott fogyasztási helye stégen ülve, naplementében. Halleluja! Végre egy bor, ami célzottan a horgászoknak szól, gyümölcsös ízvilágú, kerek savakkal bíró ital. Könnyed, finom borról van szó, mely nyárestéken szinte elengedhetetlen.  – Nekem Szigliget csoda volt – meséli, miközben újabb bort kóstolunk – az iskolától patak szaladt le a focipályához, mellette a réten medvehagyma-rengeteg hullámzott, ma is érzem orromban az illatát. A Tapolca-patak partját füzek borították, tele volt halakkal. A Balatonon télen korcsolyáztunk, nyáron kősüllőre horgásztunk. A móló spiccének végén lógattuk le a trágyagilisztával csalizott horgot, ahogy leért, már vitte is el a kősüllő. – Erre én is emlékszem, filmet forgattunk balatoni nádi pontyozásról, helyszínnek a szigligeti öreg nádast javasolták. Vágóképek készítése közben figyeltem fel egy erdészkalapos idősebb úrra, aki egy sok évet megélt, tőrpengés bottal horgászott. Mintha beszélte volna a kősüllők nyelvét, úgy „fordította” a kapásokat: Ez még az apraja, ez is, ez meg csak csimpaszkodik.  Mindebből én csak apró rezdüléseket láttam időnként a boton.  – Ez már jobbfajta – nyúlt hirtelen a nyélhez, rafinált, csak csimpaszkodik a gilisztacsokorra. Nem emlékeztem, hogy velem előfordult volna hasonló, többnyire határozott koppintások jelezték, hogy vinné már a köves. Szépen adta a szigligeti móló kövezése a kősüllőket, én meg köszönettel az okulásért, elsétáltam a parti büfébe sörért. Rég volt, nem tudom, manapság milyen idők járnak, akkoriban egy büfé volt csak a parton, ahol mindennapos kínálat volt a csapolt sör mellett a balatoni sült keszeg és a fogas. Szerettem a szigligeti mólón üldögélni, nézni, ahogy az egykori keletnémet Germina parafanyelű üvegbotokkal és a hozzá való Rileh-Rex orsókkal fenekeznek. Jól bírták az évek múlását a négy golyóscsapágyat tartalmazó orsók, elnyűhetetlen volt a meghajtó szerkezetük, a felhasznált anyagok minőségének a precízebb összeszerelésnek köszönhetően. Látványnak sem utolsó helyszín, balra a hatalmas ősnádas, átlósan szemben Boglár, Lelle és Fonyód dombjai magasodnak, a botok a kikötőoszlopra támasztva, mellettük a hosszú bambusznyelű merítő. Lejáró vendég volt a mólón Básti Lajos, akinek a közeli szőlődombok közt volt a nyaralója. Amikor építette, még alig volt a környéken más épület. Lánya, Básti Juli mesélte Bozóki Máriának adott interjújában, hogy gyakori vendégük volt Örkény, Kazal, Major Tamás, Devecseri, Somlyó. Egy mondás is járta: felfelé az utat Színészdűlőnek hívták, lefelé Dűlő színésznek… A forgatás szüneteiben végigjártam a Révhelyi nádast, a Malomárok vizét, a Szigligeti-öböl akkor még nagy összefüggő nádasát, és kérdezős­ködtem helybéliektől, akik kijártak süllőzni, hogy mennyi igazsága van annak a repülőgéproncsnak, ami a szigligeti hajóállomás irányából 1000 méterre nyugatra található és még mindig jó süllőtartó hely. – Benn lehet az még – mondták többen is, de nem éreztem meggyőzőnek. Mindenesetre, aki azon a vízen jó süllőt fog, táplálhatja a repülőgéproncs legendáját.  Messzire vitt az emlékezet, innen nézve Szigliget festménnyé nemesül. Kortyolgatom a bort, gyönyörködöm a vén diófákban, az egyik alatt van egy pad, ami a legendás filmrendező, Makk Károly kedvelt helye volt. A gazdától tudom, derűs napokat töltött itt, órákon át nem tudott betelni a látvánnyal. Mesélte, hogy neki Szigliget és a Balaton látványa csábos nőt jelentett. Kivillan a Balaton ott, kivillan a Balaton amott, előttünk vannak a dombok, távolabb a hegyek. Olyan, mint amikor egy hölgy erotikusan van felöltözve. Kivillan a válla a leomló blúzban, gyönyörűek a domborulatok –  mondta. Nincs mit mondani, igazsága van a filmrendezőnek, aki az 1945 utáni rendezőnemzedék legegyénibb hangú, különös látványérzékenységű tagja, a magyar és az egyetemes filmművészet meghatározó egyénisége. Első rendezéseként 28 évesen többek között Balaton-felvidéki helyszíneken forgatta a nagy sikert hozó Liliomfi című filmjét, ami a magyar filmtörténet legszínesebb és legkönnyedebb bohózata.