– 4600 forint – mondja az eladó hölgy. – Mi van? – horkanok fel – hiszen ez rablás! A hölgy rosszallóan néz rám – mit akadékoskodik ez a vénember? – süt a tekintetéből.  – Bocsánat – hogy tompítsam a rosszallást – kérek két Puskás nevű sorsjegyet.  Kisgyerekként többször láttam élőben Siófokon, a móló melletti sportpályán edzőtáborozó magyar válogatottat, köztük az „Öcsi”-t. Az ötvenes évek elején jártunk, a csapatot egy államosított villában helyezték el, közel a Sió-parthoz. A pihenőjük alatt kisétáltak, és nézték, hogy fogjuk a sügéreket a Sió-zsilip alatti zubogó vízből. Otthon lekapargatom a nagy focistáról elnevezett sorsjegyet, háromféle nyerővariáció van rajta, sajnos egyik sem nyer. Ez nem sportszerű! – morgok magamban, bedőlők ennek a marhaságnak Puskás miatt, aki már rég nincs köztünk, de a mozdulat, ahogy elhúzza a labdát és berúgja Merrick kapujába az örök dicsőségünk. Nem tompul az emlék, évek múlásával még fényesebb. Könnyű szél szalad át a kerten erjesztett­kukorica­-illatot hozva. Elfelejtettem lezárni a hordót, a kukorica jelez, bevetésre, etetésre kész. A közeli kempingben bérel egész évre kis lakályos bungalót Straub Dezső barátom, Jászai Mari-díjas színész. Ha tehetjük, együtt pecázunk a fellépések közti pihenőnapokon, alkalmanként külföldön. Ülünk a stégen, Dezső egymás után fog néhány keszeget, bodorkát, elvétve nekem is van kapásom, de többnyire lemaradnak. – Megnézném azt a szereléket – kéri el a botomat. – Te most tulajdonképpen mit csinálsz? – nézi az előkét meg a kosarat. – Methodfeederezésnek hívják, jó halakat szoktam fogni vele. – Mikor? – kérdi. – Túl hosszú az előkéd, az előketartó bumszli, ennyi erővel a lakókocsik felé is horgászhatnál.  Hallgatok, mert a legutóbbi nagyköveti horgászversenyt több mint meggyőző fölénnyel nyerte, valamint a Hankó Attila és Józsa Imre barátaink emlékére rendezett versenyen is ő volt a csapat erőssége. – Voltak idők, amikor én is így horgásztam, de aztán felhívtam Erdei Attilát (többszörös világbajnok), aki elmagyarázta az etetőkosár és a horog közti távolság fontosságát. Azóta szedem a halat. Ajánlom szíves figyelmedbe! Az Erdei nagy név, fejet hajtok, aztán megkérem, készítse el nekem is a szereléket nyerőre. Húsz perc múlva én is szedem a halat. Másnap Veszprémbe, a Petőfi Színházba megyünk Jásdi István: Oké boomer című könyvének bemutatójára. Trokán Péter érdemes művész az est moderátora, a „Kedd esti borest” állandó résztvevője, régi barátság fűzi a neves borászhoz, aki ráadásul remekül ír. Az ötödik könyve, a szerző szerint az utolsó, ami meghökkentő. Lehet, hogy a csúcson kell abbahagyni? Remek este, Péter részleteket olvas fel a könyvből, ami nagy siker. Szerintem a szerző még meggondolja magát, lesz hatodik könyv is. Jön nekünk, tisztelőinek ennyivel. Az est végén Péterrel megbeszélek egy interjút, a készülő új könyvbe lesz.  – Ideje – mondja, meg vagyok sértődve, hogy eddig nem gondoltál rám. Amúgy kinn voltam tegnap a Paloznaki-öbölben, pellettel csalizva fogtam egy 21 kilós harcsát. Remek mulatság volt. Dezsővel nyelünk egyet, nem elég, hogy Jásdi beszélgetés közben elárulta, Péter 2023-as traminije fenséges lett, még ez a harcsa is… Este olyan meleg van, hogy nem horgászunk, inkább olaszrizlingtesztelést tartunk Zalán barátunk szakértésével. Vettünk remek sajtokat, a közeli Vászolyban készülnek. Zsuzsa, Dezső tüneményes barátnője hoz szőlőt, diót, én készítek néhány szendvicset. Kilenckor csipog a telefonom, másodfokú viharjelzést jelez, éppen beérünk a kertből a házba, amikor leszakad az ég. Tizenegyig hajtogatja a szél a nyárfákat, aztán néhány percig csend, Dezsőék kihasználva az alkalmi szünetet, hazaszaladnak. Mi Zalánnal küzdünk, félegykor végzünk az utolsó üveg olaszrizlinggel, aminek illatában mezei virágok, őszibarack és gyógynövények érződnek. Közepes testű és savérzetű bor. Sárga gyümölccsel, kissé krémes textúrával, ásványokkal és hosszú lecsengéssel. Másnap megérkezik Dezső kislánya „Napcsi”, aki amúgy hivatalosan Napsugár. Megérdemli a nevét, kiül mellénk horgászni, néhány sikertelen dobás után már pontosan céloz, és fog egy keszeget, majd még egyet. – Apu átadod nekem a botodat? – kérdi ellentmondást nem tűrően. Mosolygunk rajta, a tizedik keszeg után lapítunk. A vér nem válik vízzé, állapítom meg, ezért másnap megajándékozom egy remek bottal, orsóval. Köszöni szépen és a Balaton összes keszegét kifogja előlünk… Hazafelé észreveszem, hogy a kocsim egyik lámpája nem világít. Másnap reggel fél hétkor irány Füred, a szervizben kicsit gyötrődnek a motorháztető felnyitásával, a riasztó nem akar kikapcsolódni, felverjük a fél várost. Végre sikerül izzót cserélni, azonnal indulok haza Akaliba. Füred szélén van egy tócsányi fizetős horgásztó, százszor láttam már, de eszembe nem jutott ott horgászni. A parton valaki fáraszt, jó halnak látszik, megvárom a végét. Ponty, alig fér el a matracon. Bemegyek, a mérleg 14 kilót mutat. – Mivel csalizik? – kérdem, mert nem látok bojlit, kukoricát, gilisztát. – Kenyérrózsával. – Nem ázik le? – Nem, vázsonyi kenyérbélből készül tojással. Kiveszem a félkilós vekni belét, összegyúrom egy tojással, ragaszkodik a horoghoz. Túl vagyok a kora reggeli okuláson, kis kitérővel lekanyarodom a sajkodi strandhoz. Nincs még nyitva, csak a büfés pakolgat. Kérek egy kávét, aztán alsógatyában bemegyek a vízbe. Pár nap múlva vége a tanításnak, jönnek a nyaralók, ellepik majd a strandot. Most egyedül vagyok, szemben Aszófő temploma fehérlik. A hatvanas években gyakran jártam ide horgászni, volt egy kövezés beljebb Keszthely felé, szépen tartotta a fogast és az angolnát. Alacsonyabb vízállásnál (a siófoki mércén 78 cm), kilátszott a kövezés teteje, cikáztak, napoztak rajta a küszök, az angolnák meg szedték őket. Most még van víz rajta, de ha ilyen pokoli lesz a hőség, és kitart az aszály, átjövök majd. Angolna elvétve lesz, de fogast a rekkenő nyárban déli napsütésben is lehet fogni róla. Ez is a Balaton sajátja, nincs különösebb titok, augusztusban kijár a fogas a kövezésre vakarózni – mesélte nekem Pápai Bandi bácsi, a legendás halászmester. Sok tudományt vittek a sírba a régiek, szerencsére van utánpótlás, a mai fiatal mesterek a nevelőtavakban bizonyítanak, csak a Jóisten is legyen velük és adjon áldott esőt, ne kelljen a Kis-Balatonba, a Balatonba menekíteni a friss pontyutánpótlást. Este átmegyünk Szári Zsoltékhoz egy eldugott csendes kis somogyi községbe. Zsolt frissen főzött halászlével vár bennünket. Régi lepusztult pincéből épített remek menhelyet maguknak, szellős nyári konyhával, fedett kiülővel. Kertet a felesége álmodott, oh, istenem milyen igaz az „áldott asszonyi kéz” a domboldalra épült pince és a dombra kúszó kert illatos, szívmelengető arborétum. Zsolt nem sumákolhat, minden adott a nyugodt íráshoz, ígért olvasnivaló kéziratot a készülő mesekönyvéből, nagyon várom. Pár napra haza kell jönnöm Budapestre, jó híreket hallok a Kopaszi-gát és a Dürer kert környékéről. Felhívom az illetékest, Dávid rokongyerek, amúgy gördeszkás magyar bajnok, jól ismeri a környéket és szenvedélyes pergetőhorgász. – Voltál mostanában pergetni? – Voltam. – Süllő, csuka, harcsa? – Csuka, süllő. – A helyszín? – Írni fogsz róla? – Igen. – A Magyar Horgászba? – Igen. – Ne haragudj, azt minden hozzáértő olvassa, a cimborák kiközösítenek, ha pontos helyszínt adok. – A Duna nem adja könnyen a halat, eszi a gumihalat, tvisztert, wobblert. – Én is megfizettem a tanulópénzt, ezért hallgatok. – Na, jó akkor magam járok utána. Nem könnyű megtalálni a lejárót, új városrész épült errefelé, de van egy „földes” menekülő út, ami levisz a Dunáig. Vasárnap délután van, orosz család hevenyészett grillezőn készíti az ebédet, egy bot bedobva csörgővel szerelve. Nem messze a befolyóból jön a szutykos víz, lassan áramlik tova. Alig van sodrás, több helyütt visszaforog a víz, nyilván elér idáig a Kopaszi-gát lassítása, és a meder sincs messze. Jó kis gumihalas, wobbleres pálya – mondanák a bennfentesek, a biztonság kedvéért rátelefonálok Dávidra, hogy jó helyen járok-e. – Rátaláltál a legjobbra! Tíz percen belül két gumihalat bukok, de közben volt egy váratlan rávágásom, ami biztató. Dávidtól tudom, hogy „kopogtatni” kell a medret, majd amikor leér, fel kell pörgetni, mert nagyon akadós. Érdekes, hogy a partszélhez közel ütik le a jobb süllők, de a csukák is, legalábbis az elmúlt hetek ezt bizonyítják. Dávid korábban tekintélyes csukát, süllőt és kősüllőket fogott, és sikerült megcsípnie egy negyvendekás sügért is – ami nem átlagos fogás. Élvezem az ittlétet, nem horgásztam már évek óta a Dunán, finom a bot, dobósúlya 3-14 gramm, az orsón 0,10-es fonott zsinór, a gumihal 5 centis 3,5 grammos ólomfejjel szerelve. Fluorokarbon előkét kötök fel, csukára nem az igazi, de én süllőben „utazom”. A távolban a Kopaszi-gát végén sok horgász faggatja a folyót, jó kis helynek tűnik innen nézve is. Eltelt nagyjából fél óra, és nem szaggattam be újabb gumihalakat, kezdek belejönni. A szomszéd elkészült a grillezéssel idehozza a szél a frissen sült hús illatát. Hirtelen beugrik a Duna-delta, szinte minden vízparti helyen láttam grillezőket, süllő roston (șalău la grătar) volt a sláger. Én biztos nem fogok itt grillezni, a szennyvízbefolyó nem lelkesít, a kis kősüllő, amit közben fogtam, mehet vissza. Lassan itt a fényváltás ideje, még maradnék, de megjelenik néhány különleges motorcsónak, nagy sebességgel száguldanak, majd hirtelen lefékeznek. Ilyet sem láttam még. Legalább tíz ember ül egy-egy hajóban, fékezéskor zeng tőlük a folyó, engem meg majd bedönt a kövek közé a váratlan hullámverés. Ennyi volt mára! – döntöm el, majd legközelebb hétköznap jövök, dologidőben talán nem zargatják a folyót, és a süllők is méltányolják a kitartásomat.