Málta szigetország révén elég szeles, de szerencsére rengeteg a védett horgászható öböl, Gozon meg különösen. December 24-én korán arra ébredtem, hogy irgalmatlan erős szél próbálja kinyitni a spalettákat és havazik. Afrika felől jött a szélvihar, volt már ilyenben részem korábban, akkor homokot, most havat is hozott. A háziak is meg voltak lepve, a nagyjából velem egyidős, akkor hatvan év körüli halászmester sem emlékezett arra, hogy Gozon korábban karácsonykor havazott volna. Mire a család többi tagja felébredt, alig maradt nyoma a hónak, lett helyette akkora szivárvány, aminek az egyik lába Gozon állt, a másik lába Szicíliára támaszkodott. Nem újdonság arrafelé a szivárvány, kis túlzással majd minden napra jut egy, aminek a Földközi-tenger meg az ottani időjárás az oka. A ház teraszáról tiszta időben átlátni Szicíliára, ahová átmehettem volna a szivárvány hídján. Van még egy kedvelt szivárványnéző helyem, az a sziklaképződmény (Wied il-Mielaħ), aminek a tetejéről az egész sziget belátható. Délelőtt szólt a házigazda halászmester, hogy átmegy Marsalfornba, ha van kedvem, tartsak vele. Valami elszámolási ügye volt az ottani halboltossal én meg horgászhatok addig a védett öbölben. Jártam már többször az öböl melletti kétkarú mólón, halászhajók, kisebb-nagyobb vitorlások, meg a kék-piros-sárga tradicionális „luzzu” nevű hajók kikötője. Megszilárdult homokdűnébe vájt kerthelyiséges kocsma van a közelben, faragott sárga kövekkel aládúcolva néz a tengerre. A bejárat fölötti címeren kék pajzs arany szegéllyel, rajta Szent Pálra utaló, kardra tekeredő kígyó látható. Bádogborítású söntéssel, tágas belső teremmel bír, egyik sarokban zenegéppel, a falakon poszterek, többségük olyan, mint amilyenek a hazai autószerelő műhelyekben láthatók. Kerthelyisége lenyúlik az öböl széléig, közelről láthattam a sekély vízben a különféle sziklateraszokat és azokat a sárga mészkősziklákat, amikbe bizarr alakzatokat vájt a hullámverés. A kerthelyiség egyik műanyag székén libanagyságú, piros csőrű, kontyos fejű nagy bukó merengett, felette hófehérbe és ezüstszürkébe öltözött dankasirályok köröztek. Valamire vártak, aztán lebuktak, mire feljöttek már szájukban vergődött egy-egy arasznyi hal. Mintha filmet néztem volna, peregtek az események, nagyobbacska halat kapott el az egyik, de a másik kitépte a csőréből. Nem bírt vele, újabb sirály ragadta el, közben visszhangzott az öböl a rikácsolástól. A nagy bukó megelégelte a tehetetlenkedést, felszárnyalt a csőrében a zsákmánnyal, leszállt a műanyag székre, és égre tartott nyakkal gyűrte befelé. Itthon is láttam már hasonlót, lehet, hogy az itteni sirályok is magyarok, csak megálltak egy kicsit vadászni a Földközi-tengeren, mielőtt tovább indultak Afrika felé. A kocsmáros Piszkos Fred kinézetű ember, kérés nélkül letett elém egy stampedli pálinkát, mellé egy 0,33-as különleges kézműves sört, ami Gozo szigetén készült. Köszönöm! – szóltam utána, de már fordult is vissza, kezében egy kupica pálinkával, „sahha” mondta, az egyik h betűt elhagyva. Mint később kiderült, a sahha azt jelenti, hogy egészségedre. Könnyű kis pálinkaféle volt mandulás felütéssel, szó se róla, itatta magát. Nekiálltam kihúzni a bolognai botot, kolbásszal akartam csalizni, de Fred elvette, és helyette kagylóbelet húzott a horogra, majd vödröt hozott, hogy abba rakjam a kifogott halakat. Jöttek szépen a kis színes halak, a kocsmáros nem győzte visszadobálni őket, csak a formásabb sziklahalakat tartotta meg. Fogtam egy lapos testűt is, amiről kiderült, hogy íjhal, amire Fred rácsapott, kockákra vágta, attól fogva avval kellett csaliznom. A sziklahalak csemegéje lehetett, falánkan kaptak rá. Fred közben megette a jó kis gyulai kolbászt, mellé azt a kovás­­­szal készült laza, puha tésztájú, ropogósra sült sötétbarna kenyeret, amire még olívaolajat is kent.  A kocsmából teltkarcsú hölgy érkezett, egy üveg pálinkát tett az asztalra és elvitte a sziklahalakat. Fred magyarázott neki, furcsa nyelvet beszéltek, az arab és az olasz keverékét. A korábbi megszállók arabok és olaszok voltak, talán őseiktől öröklődött ez a keveréknyelv, de Máltán mindenki beszél angolul, az iskolákban kötelező tanulni. Belejöttünk a pálinkázásba, a beszélgetésbe, kiderült, hogy tevékeny korában Málta és Szicília közt járó hajón teljesített szolgálatot gépészként. Gerincsérv miatt kórházba került, ott ismerte meg azt a rokonszenves hölgyet, aki az előbb elvitte a halakat és hozta a pálinkát. Ápolónő volt és úgy páty­olgatta a partra került hajóst, hogy az gyógyulása után összebútorozott vele. Kocsmát nyitottak, amolyan alsó középosztályalattit, ez meglátszott a vendégkörön. Halászok, matrózok, kikötőmunkások törzshelye, akik nyolcméteres spiccbottal, háromhorgos előkével szerelve pecáznak. A tengerpart errefelé többnyire sziklás, a szezonban egymásba érnek a különféle vendéglátóhelyek és több merülőpont van kijelölve búvároknak. Szenteste délutánján Fredé volt az egyetlen nyitva tartó kocsma. Nemsokára jött a ház asszonya, nagy ovális tálban tette az asztalra a ropogósra sült sziklahalakat, egy másik tálban édes lilahagyma, paradicsom, jégsaláta, fokhagyma, friss fűszernövények, olívaolaj és borskeverék volt az alapja a friss salátának. Látványnak sem volt utolsó az isteni saláta, a sziklahalak is roppanósra sültek, egyre jobban éreztem magam. Különös karácsony volt, a hajdani halászfalu minden dombján drága szállodák, luxusvillák sorakoznak, de beszélgetés közben feléledtek a legendák Szent Pálról, a hajdani halászfaluról, a még korábbi kalózparadicsomról, ami Marsalforn védett öblei miatt remek búvóhely lehetett. Bejártam az egyiket, kétszáz méter hosszan kanyarog és benyúlik a sziklarengetegbe, még a tenger morajlása sem hallik oda.  Fred mesélt arról a kalózgályáról, melynek legénysége az éj leple alatt bejutott a halászfaluba. Éppen fiatal lányok dagasztották és sütötték a kenyeret. A kalózok rájuk támadtak, de a lányok lángoló tűzifát ragadtak magukhoz a kemencéből és sarokba szorították a kalózokat. Felmarkoltak egy csomó puha tésztát, az égő tűzifával felforrósították és a kalózok arcába vágva elűzték őket. A majd megvakult kalózokat az addigra felébredt férfinépség elfogta, és kivégezte. Erre muszáj volt fenékig üríteni a poharat. Fred közben újabb üveg pálinkáért kiáltott, szerencsére megérkezett Gabriel, így aztán érzékeny búcsút véve elindultunk haza Żebbuġba. Valószínűtlenül keskeny utak vannak arrafelé, meg mindenféle öreg autók, a legmodernebbek mellett. Gabriel átalakított öreg Dodge-dzsal járt, amin kényelmesen elférnek a hálók, csáklyák, kötelek, haltartók és ezernyi más. Fel volt ajzva, pár hete a feleségével Szicíliában jártak háztűznézőben. Nagyobbik fiuknak, a már öreglegénynek számító Adamsnak néztek feleséget. Úgy volt, hogy az arajelölt karácsony másnapján érkezik majd a szigetre, apja és bátyja társaságában. A fiatalok ekkor látják először egymást. Minden jót kívántam nekik, ha mások mesélik nem hittem volna, hogy létezik még ilyen.  A kocsiban karácsonyi dalok szóltak Elvis Presley: Blue Christmas, ­Bobby Helms: Jingle Bell Rock, Nat King Cole: The Christmas Song. Nekem meg eszembe jutott a nagy valószínűséggel a XVIII. században élt boconádi plébános, Szentmihályi Mihály dala, a Mennyből az angyal, meg a gyermekkor, a kis harang csilingelése és az angyalvárás izgalma. Itthon annyi év után újból a vízparton ért bennünket a karácsony. Fűtés van a téliesített nyaralóban, feltöltöm olajos magvakkal a madáretetőket, tartozom ennyivel a széncinegéknek, amik az enyhe telek miatt leszoktak a vándorlásról. Szerény vacsorával készülünk az ünnepre, november végén fogott utolsó pontyból készült halászlével, aminek főzése szertartás, bográcsban, rotyogó lében főnek, piroslanak, mutatják magukat a patkók, a darabolt gerinc, a fej, amit nem volt szívem kettőbe vágni. Ebéd után elnyom a buzgóság, de a délutáni gyors érkezése elűzi az álmot. Kisétálok a partra, nem a szokott úton, hanem a nádszélen, kitérőt téve Zánka felé. Nincs titok, a hegyoldalakban előbújnak a diófák takarásából a fehérlő présházak, a rozsdálló szömörcebokrok. A parti füzek, nyárfák, nyiladékok is csupaszok, a fűzfák előtti széles öbölben rálátni egy magányos stégre. Vajon mi történhetett, ilyen nagy a bizodalom, hogy leheletnyi jég sem lesz a tavon? Ne adj' isten elhunyt a tulajdonos? Az öböl szélén közel a maradék nádhoz árválkodik a stég, padja is a nád felé néz, nem a nyílt vízre. Régi vágású horgász lehet a gazda, aki bízik még a nádi pontyozás esélyében, szakítva az egyre népszerűbb új módival, a ki tudja milyen feederes horgászattal. Van már a módszerből többféle, tagadhatatlan, hogy eredményes, a kagylómező is a tó belseje felé terjeszkedik csemegét kínálva a pontyoknak. Van valami dac ebben a stégben, a tanúhegyek koszorúja hidegen hagyja, hátat fordít a délnyugati szélnek, a hideg naplemente fénykoszorúja sem hozza lázba, láthatóan jól érzi magát a tél pasztellszíneiben. Az évtizedek óta nem vágott nád is cinkostárs, őrzi még az állásait. Nem áltat a természet, az idén sem lesz léki horgászat, hajdani nagy izgalmak, remények, ordas csukák, ezüstös fogasok helyett a szürke számos szép árnyalatával kárpótol az idő. A nap végén majd átmegyünk Tihanyba az éjféli misére, találkozni az egykorúakkal, meg egy kis bizodalmat nyerni, és reményleni, hogy Krisztus születésének ünnepével a világ évről évre megújulásakor a vizek borrá változnak…