Emlékszem a sok vihart megélt nyárfák jajongására, a felkorbácsolt Balatonra, a dagadó vitorlával száguldókra, a viharnak ellenálló, gyülekező fecskékre. 2025 augusztusának végén elmaradtak a viharok, kis túlzással azt is írhatnám, évszázados hagyományt írt felül a természet. Régóta tudjuk, hogy a déli, délnyugati szél lett az uralkodó, de az augusztus végi Bakonyból jövő északi förgeteg elmaradása sokkoló. Jött helyette a sunyi déli szél, felkavarta az iszapot, kiszaladtak a hullámok a sekély partra, és kirakták a habittyát (növényi törmelék). Horgászat szempontjából nem rossz a felkavart Balaton, legalábbis mifelénk. Keszegek, bodorkák, potykák lakmároznak, amihez még hozzájárul a sokadik rajzását megélő árvaszúnyoghad, ami táplálék szempontjából fontos a tó halainak, más kérdés, hogy a horgászat az esti, éjszakai órákban túlélőshow. A csónakdeszkákra, vitorlás deckekre csúszós élőfolyamként tapadnak, elég egy rossz mozdulat, máris hanyatt vagy hasra esik az ember, rosszabb esetben bele a vízbe. Ami beöltözve kinn a 3,5-4 méter mély vízen nem veszélytelen. Nehezen viseltük az árvaszúnyog-inváziót és az alacsony vízállást. Augusztus végén elfogyott a víz a csónakkikötőnkből, olyanokká váltunk, mint Repin festményén „Hajóvontatók a Volgán” a halászok, az apostolok. Nem újdonság már az aszály, emlékszem a 2003-as alacsony vízállásra, mindössze 23 cm volt, de 2021-ben és 2023-ban is húztuk a ladikokat az iszapon. Gyenge vigasz, hogy augusztus utolsó napján leszakadt az ég, három centit nőtt a vízszint, de ettől még maradtunk gályarabok. Kinn vagyunk, úgy saccolom a „félpályán” Akali és Szemes között. Nincs nálunk szonár vagy GPS, úgy tájékozódunk, mint harminc évvel ezelőtt. Jövünk-megyünk az eszünk után, figyelve a vonatok hangjára. Akali térségében mindenfelé köves a talaj, a víz jól viszi a hangot, a síneken felerősödik a kattogás. Megjön a harangszó is, remélem, a süllők is hallják, ideje van a vadászatnak, rablást is sűrűn hallani. A balin nem titkolózik, uralja a terepet, jó lenne, ha harcsa is fordulna egyet-kettőt. Még a nyár elején fogtunk kagylókat legelő pontyokat a mély vízen, a harcsák is megtalálták a terített asztalt. Október végén kezdődik a süllőszezon és kitart, amíg nem lesz kopogós a víz. Ami szintén változik, már a novemberi jegesnek várt szél is hitvány, a kormoránok tort ülnek. No de elég a nyavalygásból, sokan cserélnének velem, csak kinn ülhetnének még a négy méter mély vízen.  A hegyek felől rátarti felhő jön villámolva. Figyeltünk rá korábban, hitványnak látszott, a viharjelző applikáció sem mutatott változást, de ez a kis rátarti olyan felhővé gyúrta ki magát néhány perc alatt, hogy szinte a víz tetején hömbölgött. Na, Szűz Mária édesanyám, akármilyen gyorsak vagyunk, a vihar gyorsabb nálunk, a nagy feketeségtől a partot sem látni, a hangot elnyomja a dörgés, nincs mit tenni, el kell vackolni a bárkában, aztán kivárni, míg a förgeteg továbbrohan. Nem először járunk így, enyém a felelősség, mert annyira áhítom a süllőzést, a villanyvezetékből készült karikajelző remegős elindulását, a bevágásnak azt a pillanatát, amikor csak ketten vagyunk, a süllő meg én. Eldőlünk a bárkában, hál’ istennek viharálló, osztrák vízről való, hajóslevele rendben, az árbócon világít a helyzetjelző. Nem hiszem, hogy sok ilyen megátalkodott maradt kinn a vízen, nincs más dolgunk, mint kivárni a vihar elmúltát. Lapulunk, süvölt a szél, vagy inkább jajong dühében, hogy neki nem jutott más, mint az esztelen rohanás, aminek néhány perc múlva vége, a kecskéző hullámok lelapulnak, a part felől hallatszik a varjak károgása. Keletről az ég sarka már világlik, a tanúhegyek is közelebb jönnek, fényt kapnak a rozs­dálló szömörcék, a hold is jön már felfelé a túlpart fáira támaszkodva. Rendezzük sorainkat, újracsalizunk, aztán repülnek befelé a taposott küsszel csalizott horgok. Az egyik marad, helyette új fegyver, rövid, csónakos pergetéshez való bot kerül kézbe. Van már tapasztalat, de a hit még kevés, pedig fogtam már balatoni fogast tviszterrel, gumihallal, wobblerrel is, de még mindig a hagyományos az igazi. A letett bot, karikával vagy hungarocell jelzővel az elmúlt évtizedek módszere, kényelmes, látványos is. Ez a rövid pálca tömény izgalom, nem lehet lazítani, a spicc végén a szem, a reflexek beélesítve. Voltak unalmas esték, amikor a süllők másfelé jártak, de ma akadt egy magányos, ami a bevetett gumihalat zokon vette, és odavert neki. Hitetlenkedve merítettem alá az ezüstös fogasnak, szinte számon kérve, hogy lehetett ilyen óvatlan. Aztán odalett a szolidaritás, előjött belőlem a húshorgász, aki már tányéron látja az ívben sült fogast, és poharában ott aranylik az őszinte regényes akali rizling. Regényes, mert szőlőjárás közben barátra leltem a helybéli gazdában, Istvánban, aki édesapja örökét továbbvíve, a pinceajtajából intett, nehogy elkerüljem. Korombéli, csoda, hogy még bajlódik a szőlővel, a borral, roppantja derekát a kapálás, a metszés nyűgje, de az örökség nem engedi. Nézem, ahogy a lopóval felszívja a bort, zöldes arany a színe. A hordó tetején apró poharak, ritkán látni manapság effélét, hajdan sok volt belőlük. Nem véletlenül ilyen a pohár, mértékletességre int, időt adva a beszélgetésre. – Milyen hal vírit a mellényeden? – kérdi. – Tonhal. Pár éve a Neretva torkolatában régi ismerősök halásztanyáján kaptunk szállást. Petar gazda nem volt otthon, az angolnafogó varsáit nézte fel. Nadia, a felesége parázson sütött angolnadarabokat, pácolt, omlósra sütött békacombokat tett elénk az asztalra. Jártam már náluk korábban, eleinte idegenkedtem a békacomboktól, de Dalmácia büszkesége, a Korculáról származó aranyszínű, gyümölcsös ízű és illatú Posip oldotta a gátlásokat. Világéletemben utáltam a békákat, a kertünk végében locsogott a Balaton, nyári estéken mindennapos volt a békakoncert. Volt bátorságuk kiülni a stégbejáróra, a csónakdeszkán lapítottak, és csak néztek azokkal a nagy gülü szemeikkel. Nem tudom ki volt akkor a főnök a békák között, feltehetően az a zöld varangy, aminek a szeme sokáig kísértett. Egy alkalommal a Balatonba mélyen benyúló keskeny tocsogós nádszigeten horgásztam sügérre. Szerettem a mulandóságát, az elhagyott öreg nádkévékből rakott gunyhót, a füstös kövekből álló parázsrakó helyet, ahol a nyársalt sügéreket sütögettem. Már épp nekiláttam volna az első falatnak, amikor kövér zöld varangy ugrott elém és csak nézett. Frászt kaptam tőle. Gonosz nézése volt, ördög lehetett varangynak öltözve. Így maradt meg az emlékeimben. Nadia kezében a vacsora alatt is járt a hímzőtű, kivágott vászonra hímzett halas motívumokat. Ilyet is, amilyen a mellényemen díszlik. Vásároltam a készletből, ő meg felvarrta néhány öltéssel. Megbarátkoztam a békacombokkal, az angolnákhoz részvéttel állok, szerencsétlenek tülekednek a Neretva deltájában, ahol az édesvíz a sós vízzel keveredik, hiszik, hogy van út arrafelé a Sargasso-tengerbe, de csak a halász varsáiba visz az út, onnan meg az éttermek asztalára. Régi képek ötlenek fel, ülök a Zala folyó torkolatában késő éjjel viharos északi szélben, klasszikus süllőző, csúszószerelék bevetve, félméteres előkén apró süllőzőhorog. A csali harmatgiliszta-csokor, búvárúszóval néhány centire az iszaptól megemelve. Jött is az angolna, mélyre nyelte, összetekeredve húzatta magát. – Soha nem tudtam megkedvelni az angolnákat. Hoztak ide pinceszerre is, de én kígyónak láttam őket. Harcsát mikor fogtál? – Pár napja kettőt, wobblerrel és tviszterrel, a két harcsa elég volt ahhoz, hogy vendégeket hívjak hozzájuk. Ami maradt éppen elfér a bogrács aljában, pörkölt formájában. – Nem volna ellenemre, ha elmennél érte, illő lenne az újborhoz. Mire visszaérsz, rakok tüzet a takarásban. Lassan gurulok lefelé, a hegynek megágyazott az ősz, ha gyalog mennék, a léptem sem hallanám. Esik majd rá hó, szendergő napok jönnek, talán a Mikulás szánjának is lesz siklása. Lerakom az autót, térülök-fordulok, bográccsal a kézben. Biztat, hogy messziről látszik a venyige lángja. Felérve pergelődő szél rongyolja a lugas maradék palástját, vinné a venyige parazsát is, ha nem lenne kerítve. – Gyors járású vagy még, a korodhoz képest eszed is van, hogy kenyeret is hoztál magaddal. – Ne rólam beszéljünk, lássuk, mit mond rólad az újbor! – Korai lenne dicsekedni vele, még csak próbálgatja magát, de látok benne fantáziát. Nem szól még a dűlőről, üde és friss, ennyi most az erénye. Nem siettetjük, alig két hónapja van még a hordóban. – Akkor együnk, ez a harcsapörkölt a novemberi Balaton ajándéka, áldja meg az Isten a gazdáját! A harcsapörkölt kiáll magáért, a maradékot is kitöröljük. Csendben ülünk, még nincs helye a szónak, a hordók felett a falon megsárgult fényképek, egy kis beugróban, zöld üvegben diópálinka. Odakinn zenélne a szél, de nincs már a fákon levél, amivel muzsikás lehetne. Benne vagyunk a késő őszben, István mondja is: – Megérdemlünk még egy pohárral, ha nem is magunkért, de a közelgő Márton napjáért. – Ebben megegyezünk, igyunk a libákra is, meg azokra a szépasszonyokra, akikre még emlékezünk. – Ámen.