Mielőtt azt a látszatot kelteném, hogy kevés a halas élményem, ha már a jégmadárról írok, azonnal felvázolom, hogy nem így van, inkább fordítva áll a dolog. Megfigyeltem, hogy amikor megláttam a színes tollú vízi vadászt, akkor jó napom, eredményes horgászatom következett. Babonám lett a kis madár. Ha ott ült a helyén, tüstént meg is álltam a csónakommal. Ha később érkezett, akkor sok esetben jelenléte meghozta az első kapást. A horgász pedig gyakran babonás, így néhány hónapon át megkülönböztetett figyelemmel lestem a jégmadaramat. Találkozásaink legérdekesebb pillanatai természetesen halfogásról vagy annak nehézségeiről szólnak. A Duna az árvíz után az ősz derekára állt be úgy rendesebben. Tiszta és alacsony vízállású lett, az öreg kövezések pedig kifehéredtek a zöldesszürke folyam öléből.
Első alkalommal egy nagyon borongós, novemberi délutánon ültem be a csónakomba. Merre találhatom a süllőket? – csupán ennyi volt kérdés, amikor indítottam a motort. Feleslegesen kérdeztem magamtól, mert az irányom, mint legtöbbször, ezúttal is a kikötőtől felfelé mutatott. A kedves, régi helyek közül néhány mellett muszáj volt elmotoroznom, látnom kellett őket. Szinte mindig így kezdek. Az említett kőcsücsök egy szigetvégen dobja befelé a vizet, és ez hosszú ideje kedvenc helye a balinoknak és a süllőknek egyaránt. A csendesedő, mögöttes vízben gumizni szoktam. A kivágódó, gyors folyáson, főként sötétben, wobblerekkel szeretek pergetni. Ezúttal a gumizás miatt álltam meg, de azért is, mert már messziről megláttam egy kis színes, vízbe vágódó tollcsomót. Jégmadár – mondtam magamban, persze jellegzetes vadászatát, a vízbe csobbanását illett felismernem. Lehorgonyoztam, majd matatni kezdtem a pergetődobozomban. A látottak miatt tervet is szőttem: tőlem csupán fél dobásnyira vadászik a gyönyörű, hosszú csőrű madár. Ha van itt kishal, akkor lehet ragadozó is – gondoltam. Ha más nem, a balin is gyakran ott tanyázik, ahol a madarak is mutatják a zsákmány lehetőséget. Szemem a pályán volt, eltelt néhány perc, de kapásom nem akadt. Ellenben előbbi helyére egyszer csak leszállt a jégmadár. Olyan testtartásba helyezkedett, mintha minden pillanatban röppenni akarna, ha netán valami rosszban sántikálnék. Ne félj tőlem, tetszik, hogy itt vagy – gondoltam barátságosan, de hát a maroknyi kis madárka ebből mit sem tudhatott. Nem is dobtam a következőt, vártam egy kicsit, nem akartam elrebbenteni őkelmét. Teltek a percek, a jeges ekkor már a felszínt is nézegette, nem csak engem méregetett. Nem véletlenül összpontosított a felszínre, egy váratlan pillanatban lefelé vágódott, majd csak a kishal villanását láttam a csőrében. Szépséges pillanatok – mosolyogtam, de hát ebből nem élünk meg, és újat dobtam a szokott irányba.

Hopp! Ekkor jelentkezett be az első halam egy pendülő koppintással. A tízes zsinórral, kis dobósúlyú bottal nem vagánykodhattam. A süllőt pedig az áramlás is segítette, így elég hosszasan védekezett. Látod, megvan – fordultam volna a madár felé, de annak hűlt helye volt. A felbukkanó tüskés alig volt túl a nálunk kötelező negyven centis alsó mérethatáron. Beemeltem a halat a csónakba, a horog jól tartott, de könnyedén ki is szabadíthattam. Örültem a gyors fogásnak, kicsit nagyobbra cseréltem a plasztikot, majd ismét dobtam. Visszanéztem a kőre és szemem sarkából láttam, hogy a madár visszabátorkodott. Kicsit még izgatottnak tűnt, de ismét vadász- vagy inkább halászpozícióba helyezkedett a kőből kimeredező ág csúcsán. Mosolyogtam, idilli volt a helyzet. Ketten vagyunk a halak ellen – dünnyögtem felé csendesen. Azon a délutánon a kis ékszermadár vagy féltucatnyi halig meg sem állt. Én is fogtam néhány kövest, meg még egy nemes süllőt is. Nem megy ez így nap mint nap, tehát örömmel raktároztam el az élményeimet.
Két nappal később minden megismétlődött, a jégmadár is ott ült, ott vadászott a helyén, a csücskön, és én is fogtam halat. Viszont legközelebb nem volt sehol, pedig az idő sem változott, minden körülmény olyan volt, mint korábban. Még kapásom sem volt, pedig maradtam a sötétben is wobblerezni. Feledhettem volna mindent, de később, egy újabb alkonyati pergetésre érkezve ismét megpillantottam a minapi barátomat. Mi van, visszajárkálunk? – kérdeztem tőle, mintha értené a szót. Vidám azért voltam, mert már élt a babonám: ha itt a madár, halat fogok. Ha ez a kis tollas feljebb kapja el a kicsiket, én is majd feljebb megyek – gondoltam. Könnyedebbre cseréltem a súlyt, igyekeztem kissé feljebb is táncoltatni a gumit. Nyilván véletlen, de a kisebb süllőkből hárman is támadták a műcsalikat. Az első ritmust vesztő rávágást produkált. Bár utolérte a bevágásom, de a hal nagyon gyorsan úszott felém a gumival. Nem is lett jó az akadás. Kipenderült a szájából a csebus horog. Ám ezután, amikor majdnem teljes volt a sötétség, ismét kaptam egy ütős rávágást. Ez a hal is hasonlóan kapott mint az előző, de ezt már kézbe is tudtam venni. Nem volt nagy, de kísérletezve fogott süllő volt. Nem váltottam még wobblerre, könnyed fehér gumit táncoltattam. Ezt is tudtam egy kicsit gyorsabb tempóban vízközt, a fenéktől feljebb vezetni. Az áramlatok is segítettek, meg persze a könnyebb fej is. A már csak néhány fokos hideg Duna dacára úgy gondoltam, érdemes feljebb is keresődni. A jégmadár vadászata erősítette bennem ezt a gondolatot. Ha fent is van kishal, akkor tüskéshátúnak is kell lennie. Kicsit később még egy kapásom volt, de nem akadt a horog. Ezen az estén ismét ült a madaras babona, de bebizonyosodott az is, hogy érdemes kísérletezve, gondolkodva pergetni. Tudom, az új „barátom” a kemény télben is bukik a kishalak után, így remélem, találkozom vele még az őrhelyén.

A késő őszi csukázások helyszínén nem volt jégmadár, de nélküle is többször sikerrel jártam. Egy ízben fiam is velem tartott a délutáni villámportyára. Irány a Dráva-holtág! – mondtam neki örömmel, mert nem tudunk gyakran együtt horgászni. Azon a vízen kevés a cserkelő lehetőség, leginkább csak stégekről lehet keresni a csukákat. Egymás közelében kezdtük a pergetést, természetesen inkább az ő sikeréért drukkoltam. A vadvizeken sajnos kevesebb ma már a csuka, sokszor kétesélyes a pergetés. A parti nádas előtt és a hínáros növényzet felett is vezettem a habkönnyű, vékony anyagú kanalamat. Minden pillanatban vártam a szilaj, mindig izgalmat jelentő rávágást, ám az első órában hiába. Már a második horgászálláson pergettem, amikor egy rövid füttyentést hallottam a szomszéd stégről. Karesz fiam jelzett, és amint odakaptam a tekintetemet láttam, hogy igencsak görbe a botja. Azonnal letettem a pálcámat, és sietve indultam a szomszédba. Néhány pillanattal később már ott is voltam, nem is annyira a segítségnyújtás, inkább a közös öröm miatt. Nagyon emlékezetes, amikor felbukkan a tarka vízi tigris, netalán dob egy-két bukfencet még a levegőben is. Azt mindjárt láttam és Karesz mondta is, hogy nem egy kaszakő, vagy bugyli a támadó. A még mindig érzékelhető hínár volt csupán nehezítő körülmény. Ebbe többször is igyekezett belefurakodni a hal, mintha érezte volna, hogy ez fokozhatja szabadulásának esélyeit. A horgász persze magasra tartott bottal ügyesen kivédte ezeket a próbálkozásokat, erélyesen maga felé vezette a krokit. A stég előtt megpillantottuk a szép felvillanásokat, jókora örvényeket. Még egy fékpróbát jelentő rövid rohama is volt a krokinak, majd lassan elcsendesedett, mintha várta volna a kiemelést. Azért a háló öblében még csapkodott, de aztán engedett belőle egy rövid fotózás erejéig. Amikor visszaengedtük az öreg vízbe szinte sértődötten állt még egy ideig a stég előtt. Igazán jó erőben lévő, jól táplált csuka – állapítottuk meg elégedetten.
– Elég régen fogtam csukát, de ez pont olyan izgalmas volt, mint a régiek – mondta a fiam. Elégedetten, immár nem sietősen mentem vissza a helyemre, az imént még bennem lévő kis feszültség nélkül folytattam a pergetést. Nem sokkal később az apai tekintély is helyre állhatott, nagyon szép, rövid ütés érkezett a könnyed gumihalamra.
– Hoppá! – mondtam be hangosan, mert azért a közös örömet tudom, hogy nem csak én szeretem. Fiam is észrevette a fogást, azonnal visszaintett, jólesett, hogy még egy csukát fogunk együtt. Még kellemesebben teltek a percek, még úgy is, hogy halam kisebb volt az előzőnél. Később egy szép sügér kapott a gumira, talán kétszer akkora volt csupán, mint a műcsali. 
Hamarosan alkonyat lett, ilyenkor a csukakapások többnyire megritkulnak. Mi mégsem siettünk haza. Az egyetlen horgász elment a közelből, miénk volt a víz, a háborítatlan, csendesedő természet. Csomagolás helyett leültünk a stég bejáródeszkájára. Karesz rápillantott a kapcsomban fityegő gumira, majd megkérdezte:
– Emlékszel, az Olaszi-tavon mekkora csukád maradt le egy ilyenről? 
Nem is válaszoltam, csak nevettem.
– Miért nem azt a kétkilósat mondod, amit előtte megfogtam? – kérdeztem vissza.
– Mert azután jött az a bizonyos kroki – válaszolta Karesz. Hallgattunk egy sort, de mindketten magunk előtt láttuk a szinte pontosan tíz évvel ezelőtti történetet. Akkor egy hatalmas csuka kapott a gumira. Visító fékmuzsika közben felvágódott a felszínig, majd onnan jó méter magasra dobta magát a levegőbe. Kapitális csukától ekkora bukfencet még egyikünk sem látott. Azt sem, hogy a legmagasabb ponton széles ívben penderíti ki a szájából a jighorgot. Feledhetetlen az ilyen élmény, ám néhány nap távlatából megszépült már a csukás, drávai délutánunk is. Amit nagyon reméltem, be is teljesült: mindketten fogtunk krokit. Pedig itt nem is ült mellettem a jégmadár.