Az egész napos elutazások során jobban szeretem, ha van társaságom a csónakban, de ezúttal minden közeli barátomnak más elfoglaltsága akadt, így magam maradtam. Persze ez sem baj. Olykor kifejezetten szükségem van csak úgy magamban bolyongani le-föl a folyón, mélyen magamba szippantani a hűs dunai levegőt és keresni a süllőket. Ez egy eléggé összetett feladat. A modern technikák megjelenésével sokan legyintenek, hogy könnyű, holott korántsem az. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a betlisorozatom. Idegen vagy távoli, ritkán látogatott szakaszokon rövid, egynapos horgászat során jól jön a technikai segítség, amennyiben a helyi horgászrend megengedi, de önmagában kevés. A víz ismeretét, a helyi sajátosságok-jellegek felismerését nem helyettesíti semmiféle kütyü.  A Duna esetében számtalan olyan körülmény szúr szemet, ami végett bizonyos területek kizárhatók, és akad olyan is, ami szemmel látható és mindenképp tüzetesebb vizsgálatot érdemel. Télen, amikor a víz lehűl, a halak emésztése lelassul, ezzel együtt az energiájuk sem azonos a nyárival. Ilyenkor lassú szakaszokon szoktam rájuk találni. Noha az, hogy mi a lassú, erősen relatív, mégis egyszerűen kifejezhető az alkalmazni szükséges jigfej méretével. Ha 10-15 g közötti fej elegendő minimum két-három méteres vízmélység mellett, akkor az a szakasz kellően lassúnak és alkalmasnak tekinthető ahhoz, hogy a süllő előforduljon rajta. Nem azt akarom mondani, hogy ne lehetne mélyebb, húzósabb vizeken, akár 30 grammnál is nagyobb fejekkel halat fogni, de tény, ha sorra veszem az életem során fogott öt kiló feletti süllőket, ezeknek csekély százalékát fogtam 20 grammnál nagyobb fejjel szerelt gumival, tehát húzós vízen.  Az ideális helyek az esetek jelentős többségében a partközeli zónában találhatók. Értelemszerűen nagy folyónk esetében jelentős terület – a hajózási út – eleve kiesik, tehát marad a szűkebb parti sáv. Ahol a víz limánylik-fodrozódik, ott a mederben van valamilyen változás, egyenetlenség, tehát vizsgálandó terület. Sokszor az ilyen limányok mögött kialakult csendes gödrök a megfelelő pontok. Közép-dunai túrám során épp egy ilyenen álltam meg először. Szerencsém volt, mert a szél ezúttal nem fújt, mint nehezítő körülmény, így könnyedén kiszúrtam egy medertörést, méghozzá egy elég jelentőset. Egy méterről szakadt be a folyásra merőlegesen a törés két és fél méterre. Alatta a víz belassult, így az idők során keletkezett egy kisebb akadóoázis. A hasonló helyek jellegzetessége, hogy sokszor a haránttörések mögött lerakódik némi uszadék-hordalék,  ezt pedig általában belakják a ragadozók. A hajómat úgy állítottam le, hogy a csónak faránál kezdődjön a törés. Ha túlságosan távol állnék meg, kedvezőtlen szöget zárna be a zsinórom a törésperemmel, így könnyebben elakadnék. Ha lapos az akadó, nem szükséges offsethorgot alkalmazni. Ezúttal sem tettem, holott a számomra legkedvesebb gumihalat vettem elő, amiből a készletem már erősen megfogyatkozott, gyártása pedig megszűnt. A mérete a téli szezonra épp optimális, 11,5 centi. Amolyan se túl nagy, se túl kicsi. Egyébként valaki nem tudja véletlenül, honnan tudják a halak, melyik csali nem kapható már? Valamiért mindig azt kedvelik jobban... Na mindegy. Nem úr, aki nem pazarol elv alapján küldtem távol a habokba. Magasan tartottam a botot, mert a vízmélység nem volt jelentős, és az akadós tereppel szemben is kedvezőbb, ha a botspicc meredeken felfelé néz, miközben közelebb és közelebb csalogatom a műcsalit. Új helyen az első dobás mindig izgalmas. A kapás pedig még izgalmasabbá tudja tenni, ami ripsz-ropsz meg is érkezett. A fékhez még nem kellett miatta nyúlni, de boldogan üdvözöltem a kiló forma csíkos testűt, mert hosszú pechhullámot zárt le. Elégedetten szemléltem, és arra gondoltam, hogy csak meg tudom fogni ott, ahol van belőlük. A következő dobásra megérkezett a testvére. Balga módon azt hittem, hogy a harmadik bevontatás is halban fog megszakadni, de nem így lett. Ahogy a negyedik, az ötödik és délutánig a háromszázadik sem. Több átállás is üresnek mutatkozott, ezért gondoltam egyet, és ellentétes irányba húztam egy kövér gázt, hogy egy másik területet is végigszűrjek még a nap vége előtt.  Ez a hely több kritériumnak is megfelelt, ami az ideális süllő lakta területek ismérve. A vízmélység teljesen optimális, három méter körüli. A parthoz közel található, ezzel együtt lassú rajta a sodrás. A mederben itt-ott redők helyezkednek el, amikben szeret megbújni a hal. Ha pedig ez mind nem lenne elég, forgott rajta a keszeg, tehát táplálék is volt a közelben bőven. Hogy volt-e rajta aktív hal, az ezúttal is rögtön kiderült. Szinte állt a folyó a rövidke szakaszon. Tízgrammos fejjel indítottam, de hamar leváltottam hétre. Először a délelőttihez hasonló méretű süllők kerültek elő róla, majd szürkület előtt megpezsdült a víz, és egyre komolyabb koppintásoknak vágtam be. Igaz, a legnagyobb sem volt több 2,5 kilónál. Cserélgettem a csalikat és variáltam a csalivezetést is. A hagyományos megállítom-elindítom jiges csalivezetés mellett érdemes olykor megpróbálni a monoton, „buta” tekerést is. A fejméretet jól kell hozzá belőni, hogy a jó mélységben riszáljon a csali, de ha minden klappol, nagyon határozott támadások válthatók ki vele a süllőkből. Közben a néhány megfogott hal után elkövettem egy baklövést. Elfelejtettem sűrűn ellenőrizni a fluorocarbon előkémet. Nem volt ugyan vékony, tehát kellett volna legyen benne tartalék, de nem volt. A klasszikus, „mindig a legnagyobb megy” el érzés nyilallt belém, amikor egy bődületesen kemény kapásra reagálva a 0,30-as fluorocarbon előke már nem bírta a bevágást. Nagyon bosszús voltam. Nem a tény miatt, hogy nem lett meg a süllő, hanem az egész szituáció miatt, elsősorban magamra haragudva. Az járt a fejemben, hogy mi a fenéért kötöm be nagyhalesélyes helyeken az előkét, amikor a terep nem is akadós, tehát nem lenne indokolt. Régen sok éven keresztül hoztam le úgy a téli szezonokat, hogy azt sem tudtam, mi az az előke, és sosem volt szakításból fakadó halvesztésem. Fluorocarbonnal pedig őszintén szólva nem ez volt az első. Nyilván van az a szituáció, amikor elhagyhatatlan, de ha nélkülözhető, célszerű kihagyni a plusz hibalehetőséget. Ennek tudatában vágtam le a főzsinórról és kötöttem direktbe a kapcsot. Ez végül így is maradt egészen a szezon végéig, ami hosszú sztori lenne, de elöljáróban annyit elárulok, hogy több szakításom azon a télen nem volt. Pedig micsoda halakkal sikerült találkoznom! Mielőtt teljesen rám sötétedett volna, szedtem a sátorfámat. Maradhattam volna még az estébe nyúlóan, de ugyan minek? Épp elég pikkelyessel találkoztam.  Aznap több olyan esemény nem ért, ami próbára tette volna az előkenélküliséget. Eltekintve a szakítós bakitól, remek napot tudtam magam mögött. Olykor kell egy kis magány, hogy kellő mélységgel tudjam átélni a vízen lét nyugtató harmóniáját. Ilyenkor feltöltődöm, és már a hazaúton visszavágyom. Szeretek horgászni.