Ezt a fejben tartott horgászórarendet nem követem szigorúan, csak úgy, ahogy azt a belső órám diktálja. Ebbe a képzeletbeli horgászkalendáriumba néha az élet is hagy egy-egy fontos bejegyzést, amit – ha duzzogva is –, de kénytelen vagyok figyelembe venni. Váratlan események, szélsőséges időjárási viszonyok vagy éppen halaszthatatlan családi programok olykor átírhatják ezt a periodikusan ismétlődő körforgást. Így történhetett meg az az érdekes fordulat, hogy idén a tavaszi pisztrángozás reményében nem az ország távolabbi vidékeire, hanem csak a város túlvégére utaztam el. Igaz, ha pér- vagy pisztránghorgászatról esik szó, azt azonnal a mesés Skócia tájaival kötöm össze, de mivel idén a skót túrát későbbre halasztottam, így a pisztrángozást házon belül, tehát Londonban oldottam meg. A horgászember szeret csavarogni és olykor messzebbre is elkalandozik, mint ahogyan azt a „szent ügy” megkívánná. Gyakran olyannyira kémleljük a messzeséget, hogy közben talán észre sem vesszük, milyen nagyszerű lehetőségek hevernek a közvetlen közelünkben.
Időjárás és horgászat
Az előző évekhez képest idén keményebb volt a tél a szigetországban sok hideg nappal, kevés csapadékkal, éjszakai fagyokkal. Az időjárás inkább az európai kontinentális télre emlékeztetett, mint az itt megszokott szürke, de csapadékos és enyhe télre. A közel féléves didergés után a szokásosnál is jobban vártam az enyhülést, a kikeletet és lestem az előrejelzéseket, hogy fordul-e a szél és hoz-e végre valami kedvemre valót. Vártam, hogy a hideg csukás napok után mikor vehetem újra kézbe az úsztatóbotot és a centrepin orsót, és mikor ereszthetem már önfeledten az úszót valamelyik apró, fehér tarajú, burványló folyó hátán – anélkül, hogy odafagyna a kezem a deres fémre. Ekkor jött a hír Pisti barátomtól, hogy nemrég a város déli részén egy hejde kis folyóban igen szép sebes pisztrángokat fogott. Horgásztunk már ott előtte együtt egy nyárutón, amikor pofás kis domolykókat és márnákat tereltünk szákba. Nem tétováztunk sokat, meg is beszéltünk oda egy közös pecát. A tervek szerint szigorúan úsztatásra készültünk, és reménykedtünk abban, hogy gyönyörű pisztrángok, egy-két szép domolykó vagy akár márna is horogra akadhat, ha a szerencse velünk tart.
Folyó a nagyvárosban
A cél a London legdélibb oldalán, Surrey dombjainál eredő, mindössze huszonhárom kilométer hosszú kis folyó, a River Wandle volt, ami Croydont és Wimbledont keresztülszelve Wandsworthnél folyik a jóval nagyobb és ismertebb testvérébe, a Temzébe. A Wandle kicsi és nem is túl hosszú, de a múltja annál nagyobb és régi időkbe nyúlik vissza. A folyócska esése nagy, vize gyors, így tökéletesen megfelelt malmok létesítésére. Volt idő, amikor rohanó vize egyszerre több mint ötven malmot hajtott. Gabonát őröltek, olajat préseltek, de kelmefestők, bőrüzemek, papírgyár és sörfőzde is dolgoztatta a Wandle tiszta, hűs vizét az évszázadok alatt. Nevét, a „Hilda burnan”, ami óangolul hangosat jelent, is sebes folyásáról kapta. A mostani nevére, a Wandle-re a legkorábbi utalás 1568-ból származik. A XVI. században ezt a vizet a Wandall, vagy latinul Vandalis néven emlegették. Jelenlegi neve a városrész nevéből, a Wandsworthből származik. A folyó izgalmas történetét még hosszasan folytathatnám, de mielőtt nagyon elkalandoznánk és teljesen belevesznénk a középkori és a Viktória-korabeli London érdekes, de annál szövevényesebb ipari világába, inkább pillantsunk be a számunkra érdekesebb témába, tehát a víz horgászmúltjába és jelenébe. A folyócska tiszta és gyors vizét főként a sebes pisztrángok kedvelték nagyon, így már a XVII-XVIII. században is előszeretettel látogatták hajdani sporttársaink a szép trófeák reményében. Virágzott itt a pisztránghorgászat, és a számos neves személy mellett olyan horgászok is megfordultak a folyón, mint Izaak Walton, aki 1653-ban publikálta A tökéletes horgász című nagy sikerű könyvét. Igyekeztünk tehát Walton mester nyomdokaiba lépni és elcsípni néhány igazán szép sebest. Ismerve a pisztrángok általános tartózkodási helyeit, táplálkozási szokásaikat és a horgon való viselkedésüket, jól bevált, egyszerű pisztrángcsalikkal és felszerelésekkel készültünk.
A felszerelés és a csali
A 4,5 hüvelyk átmérőjű centrepin orsóra nem túl vastag, 5 fontos (0,18 mm-es) monofilt tekertem, amihez egy három tagból álló, 12 láb (390 cm) hosszú, gerinces, de lágy spiccű kilencvenes évekbeli öreg matchbotot választottam, ami tapasztalataim szerint eredményesen védi ki a vad sebesek sűrű fejrázásait. Azért persze nem finomítottam le teljesen pisztrángosra a felszerelést, hiszen tudtam, hogy a folyót testes, öreg domolykók is lakják, amik nagyon hasonló helyen és módon táplálkoznak, mint a pisztrángok, így bármikor összeakadhatok azokkal is. Másrészt, tapasztalataim szerint a pisztrángok figyelmesek és fürgék, de a hiedelmekkel ellentétben egyáltalán nem finomkodnak annyira a csalikkal, mint azt sokan gondolnák. Egészen nagy falatoknak is odavágnak, amikor valóban formában vannak. A csalisdobozaimba friss, piros csontit és közepesen vastag giliszták kerültek. Mindkettőből takaros adaggal készültem, hogy ha a helyzet úgy hozza, akkor is elegendő legyen. Minden készen állt, indulhattunk. Kicsit aggasztott, hogy egy 50 kilométer átmérőjű, tízmilliós nagyváros túloldalára kellett átmennem, ami rejthetett némi kellemetlenséget, ha netán rosszul alakul a közlekedés. A navigáció a 42 kilométeres távolságra még hajnalban is másfél órát jelzett előre, és jól tudtam, hogy az út hazafelé akár jóval hosszabbra is nyúlhat. Ugyanennyi idő alatt északi irányban, kifelé a városból, 150 kilométert is megtehetnék. Na de hát mindennek ára van, amit a horgásznak gyakran és kamatostul kell megfizetnie. Az időjárás kimondottan aggasztónak ígérkezett. A peca előestéjén a hideg csapadék 2 Celsius-fokra hűtötte a levegőt, 24 órával későbbre viszont már 16 fokot és langyos tavaszi esőt ígértek. A fagypont körüli lehűlés több veszélyt is rejthet a horgászsiker szempontjából. Az egyik ilyen kockázat, hogy 3 fok alatt sózzák az közutakat, és az eső bemoshatja a sót az utakhoz közeli vizekbe. Az előző évek tapasztalatai alapján a befolyó sós esővíz legtöbbször sajnos elveszi a halak kapókedvét. Lehűlés, felmelegedés, eső. Ezek voltak a nem túl biztató kilátások. Na de mi lenne, ha mindig minden tökéletesen alakulna? Amit nem tudhatunk előre, azon töprengeni amúgy is kár. Így indultunk neki a pisztránghorgászatnak, jókedvvel és tele reménnyel. A belvárosi horgászatoknak megvannak a speciális érdekességei, és gyakran tartogatnak tanulságos élményeket. A város parkjait a nap minden szakában rengetegen látogatják rekreációs céllal. Kutyát sétáltatnak, futnak, kerékpároznak vagy csak sétálnak, és gyakran még a rossz időjárás sem riasztja vissza az embereket kedvenc elfoglaltságaiktól. A horgásznak folyamatosan résen kell lennie, és ez esetben nemcsak a halak és a víz irányába, hanem maga mögé is érdemes árgus szemekkel figyelnie, ha nem szeretne kárt tenni valakiben. Az emberek jönnek-mennek, de közben meg-megállnak, és szívesen érdeklődnek is. Egy időben sokat horgásztam a belváros csatornáiban, de hamar megtanultam, hogy érdemesebb a hajnalokat választani, hogy a járókelők népes hada minél kevésbé hátráltasson kedves, de kimerítő kérdések sokaságával. Hétvége lévén, városi ember szemével nézve még korán volt, amikor megérkeztünk. Annyira azért nem volt korán, hogy ne találkozzunk egy-két mindenre elszánt sporttárssal, akik közül volt olyan is, akinek már halas lett a matraca. Az üdvözlésen és néhány kedves szón kívül nem nagyon zavartuk egymást, hiszen igyekeztünk megkezdeni a várva várt, sokat ígérő úsztatást. A terv a szokásos volt: az aznapra kijelölt folyószakasz legfelső pontjától sodrással lefelé haladva úsztatunk, és közben folyamatosan etetünk néhány szem piros csontival. A csonti és giliszta kombinációját 14-es méretű szakáll nélküli horgon kínáltuk fel. Egy vagy két szem csonti mellé egy rövid, 2-3 centis földigiliszta került. A gilisztákat igyekeztünk minél rövidebbre vágni, mert elsősorban pisztrángokat szerettünk volna fogni. Eső éppen nem esett, de az ég erősen felhős volt. Az éjjel lehullott csapadék erősen csökkentette a fogási esélyeinket. A Wandle vize normál esetben kristálytiszta, mint általában a jó pisztrángos vizek – ezen a reggelen azonban sajnos nem így volt. A folyó vízszintje napközben is folyamatosan emelkedett, ami további aggodalomra adott okot, hiszen olyan halakra horgásztunk, amik a „szemükkel esznek”. Megkezdődött hát a sebesek utáni izgalmas kutatás, az eső pedig sajnos eleredt, de ez egyáltalán nem szegte kedvünket. Rövid, 10-15 méteres leúsztatásokkal próbálkoztunk, főként a sodorvonalban kezdve, majd attól kifelé és befelé is félméterenként távolodva. A keskenyebb szakaszokon, ahol a folyó kikövezett partok között szaladt, és szélessége nem haladta meg az öt métert, ez viszonylag gyorsan ment. Ahol akár a háromszorosára is kiszélesedett, ott tovább időztünk, hogy alaposan átvizsgálhassuk a medret. A csapadéktól frissen elszíneződött és megemelkedett vízben minden figyelmünk ellenére is elakadtunk egyszer-egyszer, ami sajnos tovább lassította a haladásunkat. Igyekeztünk minél közelebb úsztatni a meredek partok mellett és a vízre hajló bokrok alatt. Zömök testű, lecsapott, de vaskos antennájú úszómat éppen ilyen városi gerillahorgászatra tervezhették. Fluoreszkáló narancssárga tömpe bóbitája egészen messziről is nagyszerűen látszott, miközben imbolygott, ugrált, néhol pattogott a folyó felszínén – csak éppen elmerülni nem akart. Amikor nem hazai pályán horgászunk, mindig nehéz eldönteni, hogy a sok ismeretlen változó közül melyiken kellene változtatnunk a siker érdekében. Így aztán több mint két óra is eltelt eredménytelenül, mire az első hal szákba került. A nap első hala visszatartott, a sodrásnál lassabban engedett csalit kapta el egy jókora ütéssel. A kapás erejéből ítélve akár pisztráng is lehetett volna, méghozzá jó nagy, de a jellegzetes fejrázások és a hajmeresztő akrobatamutatványok hiányából tudtam, hogy sajnos nem sebes lesz. Hamar kiderült, hogy a Wandle bőkezűen megelőlegezte nekem a napi bónuszhalat egy gyönyörű, hibátlan domolykó képében. Pisztráng vagy sem, a hal várakozáson felüli volt, így az örömöm is arányos volt a méreteivel. A megszokott forgatókönyvem szerint a domi visszaengedése után tovább kellett volna mennem, de egy belső hang rábeszélt még néhány dobásra – és nem is hiába. Néhány perccel később ugyanitt ismét kapásom volt. A fárasztás közben már nem fért kétség ahhoz, hogy ez már pisztráng lesz. Méretéhez képest igen zajosan védekezett, és ezúttal nem maradtak el az oly jellegzetes gyors fejrázások és a hajmeresztő ugrások sem. Hiába is vetette be minden ügyes menekülési trükkjét, néhány perc múlva már a kezemben tarthattam azt, amiért jöttünk, egy igazi, londoni sebes pisztrángot. A szák, benne a hallal pillanatokon belül visszakerült a folyóba, és mialatt a pisztráng kipihente a fárasztás fáradalmait, én kedvemre kigyönyörködhettem magam e csodás élőlény igéző pöttyeiben és nagy fekete szemében. A visszaengedés utáni pihenőben örömmel nyugtáztam, hogy megfogtam a vágyott halat. Innentől már jöhetett bármi – és ahogy ez lenni szokott, jött is. Horgásztársam ezalatt a pisztrángok hiányában egy kisebb domolykóval és fenékjáró küllővel vigasztalódott, és egy második sebes pisztrángon kívül már én sem remekeltem különösebben. Nem lehettünk elégedetlenek – és nem is voltunk –, hiszen ilyen időjárási anomáliák között szerencsésnek érezhettük magunkat a fogásainkkal. Mindketten éreztük, hogy ez a peca, amint az időjárás és a vízállás lehetővé teszi, ismétlésért kiált. Ez az ismétlés ugyanazon a folyószakaszon, néhány hét múlva, a helyreállt vízállásnál szerencsésen meg is történt. Igaz, ekkor már magányosan vettem üldözőbe a dél-londoni pöttyös akrobatákat, viszont kárpótlásul láthattam a szelídebben csordogáló folyót, és a Wandle végre megajándékozott néhány szebb sebes pisztránggal is. Újra bebizonyosodott a sokszor ismételt és szeretett mottóm igazsága: Minél jobban szeretni, és minél többet ott lenni!
