Hálásak a madarak is, a közel negyvenfokos nyári hőség nekik sem volt ínyükre, viszonzásképpen feldöntötték a lábakon álló itatót. Kínai lelemény, vörösréz imitáció, köztünk szólva elég gagyi, de a cinkék és a búcsúzó fecskék is kedvelték. A hozzáértők szerint nyáron nem kell etetni a madarakat, de én szeretem a hozzánk járó madársereget, a seregélyek a kivételek. Idén is korán kezdődött a szüret, augusztus közepén már terméstől függően szorgoskodtak a gazdák és a seregélyek. Augusztusban, szeptemberben napközben béke van tőlük, mert szétszóródnak, de az alkony beköszöntével hangos zúgással érkeznek a nádba éjszakára. Próbáltam kifigyelni, hogy ilyenkor veszekednek, fütyülnek, vagy énekelnek a maguk módján, de nem sikerült. Ricsaj ez a javából, ráadásul felhőseregként érkeznek. Nem árt ilyenkor kalapot húzni, mert a be­lakmározott szőlőtől beindul a hasuk, és potyog az ürülék a fejünkre, hátunkra, csónakba, Balatonba. Nem elég, hogy szeptember végére sem tért még magához a Balaton, a csónakokat, akárcsak 2002-ben, a hátunkon húzzuk a mély vízbe, még a seregélyek is „megtisztelnek” bennünket. Ahelyett, hogy végre elhúznának, bilingéreznek a szőlőkben. Ülök a maradék tömör nádszél előtt, a többin átlátni a Fenye-hegyre. Kedves barátunknak, Czaun Zsoltnak és testvérének van ott közel százéves pincéje, nem messze tőlük Illyés Gyula nyaralója, ami ma az örökösöké. Gyula bácsi nagyon szeretett lejárni a régi pincébe borozgatni. Fénykép őrzi az emlékét meg hírét Czaunék olaszrizlingjének, amire akkor és ma is azt mondhatjuk, istenáldotta őszinte bor. Az egyik hordón Zsolt édesapjának portréja látható, szép faragás, dicséri a mester kezét, szívszorítóan szép emlék. Úgy tervezem, hogy fogok egy sütésre való keszeget, ha szerencsém van, ponty is jöhet a csemegekukoricára. Nincs ebben semmi furmány, a gilisztát, csontit a törpeharcsák húzkodják, jobb a békesség. Kezd rozsdállni a hegyoldal, még pár hét és magára húzza őszi ruháját. Hiába szeptember vége, az árvaszúnyogok nem ismerik a naptárt, nem is tudom, hogy az idén hányadik rajzást szenvedjük el. Befújom magam valami szúnyogriasztóval, irgalmatlan büdös, de úgy tűnik hatékony. Nagyjából jó fél órám van, ez már a keszegek ideje. Óvatosan etetek csak csemegekukoricával. Megindulnak a kapások, menekül a dévér be a nádba vagy a nád előtti hínárba. Szeretem ezt a csendes esti horgászást, néhányszor beszakadok, de nem számít, mert a zsákmány néhány mohos hátú dévér, combos kárász. Elő kell majd venni a nagyobb serpenyőt, nem szeretem levágni a sütnivalók fejét, jobban néznek ki úgy a jeges kovászos uborkák mellett. Híve vagyok a sült keszegeknek, még gyerekkoromban tanultam meg a fortélyt keresztapám halsütödéjében. Balatonszabadi-Sóstón az állomás alatt volt a sütödéje, délelőtt pucoltuk a nagy halas kosárban a siófoki halásztelepről hozott keszegeket, délután meg este két nagy serpenyőben sültek a nyaralók örömére. Keresztapámnak legényemberként kalandos élete volt. Egész életében kötődött a vízhez, már fiatalkorában saját csónakdája lett, ahol nemcsak csónakokat, de dingiket is lehetett kölcsönözni. A munka végeztével átöltözött, az estéket a közeli kaszinóban töltötte, ahol Józsi bátyja fiatal ügyvédként a kaszinó titkáraként dolgozott, és a keresztapámat amolyan ügyeletes táncosként alkalmazta. Számos pikáns történetet őriz a családi emlékezet a bronzbarnára sült jóképű siófoki srácról, aki nemcsak a vitorlázás mestere, de a parkett ördöge is volt. A családi legendárium szerint a nyarakat Siófokon töltő angol urak feleségeit, karót nyelt lányait táncoltatta. Róla is előkerül egy fénykép, a kaszinó teraszán az új táncokban jártas keresztapám charlestont jár egy deszka angol lánnyal, akinek a hátán a ruha derékig kivágva, a nyakát díszítő aranylánc sárgán csillog. Keresztapám csónakkölcsönzője jól működött, esténként, ha nem volt más elfoglaltság, lehetett járni a süllőkben gazdag aligai akadókat, a zamárdi előtt elhúzódó marást vagy éppen dingibe ülve átvitorlázni a Tihanyi-kútba. A háború elsodorta a békés éveket, az államosítás a csónakdát is, két csónak meg egy dingi maradt a flottából. A csónakdáról előkerült néhány megsárgult fénykép, gyönyörű mahagóni dingik és dióhéj formájú csónakok sorakoztak a kikötőben. Ezek a csónakok a múlt század ’20-as, ’30-as éveiben váltak népszerűvé. Ebben az időben a déli partot is nádas övezte, ezért a nyílt vízre kialakított dióhéjforma hullámállósága, vízfekvése, külleme okán hamar közkedvelt lett. A dióhéjcsónakok többnyire Balatonfüreden készültek, de a Balaton körüli kisebb műhelyekben is építették őket. A forró augusztusi és az őszi hónapokban gyakran átvitorlázott a Tihanyi-kútba. Akkoriban is volt már híre a kút harcsáinak, de napjainkhoz képest elenyésző volt a horgászok száma. A hatvanas évek előtt nincsenek is adatok nagy harcsák fogásáról. A háború előtti időkben, de még a hatvanas években is az volt a szokás, hogy kiültek a kút szélére és piócával vagy májjal csalizva fogtak harcsákat. A korabeli felszerelés (bambuszbot, tárolóorsó) más volt, a kuttyogatásnak sem volt olyan kultusza, mint később. Érdekes, hogy a nagy angolnapusztulás idején, 1991-ben az akkor fogott harcsákban egyre több lett a kisebb méretű angolna, és ez hozta a felismerést, hogy angolnával csalizva is érdemes horgászni. Az első angolnával való horgászás hírét Rendetzky Janó barátom hozta meg az Ebróról, majd később a Póról. Hamar kiderült, hogy a nagyjából negyvencentis angolna és a kisebbek lettek a fogósak, annál az egyszerű oknál fogva, hogy kevésbé tekeredtek fel a főzsinórra. Az angolna farkába akasztott horog engedte a mélybe törő angolnát a fenék felé iramodni. Más kérdés, hogy amikor az angolna észrevette a támadó harcsát, máris rátekeredett a főzsinórra. A jelenlegi balatoni harcsarekord 91,50 kg, Teleki Tibor fogta. A hal felbontásakor hatkilónyi kősüllőt találtak a gyomrában. Az Ebrón és a Pón a horgászboltokban mindig lehetett kapni harcsának való angolnát. Amikor legutóbb a Pó folyóhoz mentünk, Mantova tartományban Borgoforte melletti kis faluban, Cesoléban lévő La Motta panzió volt a bázisunk. A panzió egy hajdan virágzó gazdaság maradványa, tulajdonosainak birtoka Milánóig húzódott. Az épület őrzi a régi idők hangulatát, az Olaszországban oly népszerű Don Camillo filmsorozat egy részét itt forgatták Terence Hill főszereplésével. A második világháborúban SS-tisztek szálláshelyéül is szolgált, ma pedig részben horgászpanzióként működik. Cesolében az egyik viharos szeles napon bementem a helyi borbélyhoz, akinek utcára néző teraszán hajat vágtak, borotváltak. Rég volt részem igazi borotválásban, beültem. Alaposan bepamacsolt a mester, az utcán ment a forgalom, tört angolsággal beszélgettünk, a végső művelet előtt csattogtatva a borotvaszíjon még egyszer megfente a borotvát, aztán kíméletesen megborotvált. Kérdeztem tőle, hogy horgászik-e, kiderült, hogy harcsázik. Közben beborította a fejemet forró törölközővel, a tarkómat és a nyakamat is megmasszírozta. Elmesélte, hogy nemcsak ő harcsázik, de a fivére is passzióból, meg a helyi halászok iránti szolidaritásból, mert a harcsák eszik az értékes halállományt. Tőle kaptam meg a címet, hol vásárolhatunk mini angolnát, ő már tudta, hogy a kisebb virgonc angolna az igazi harcsacsali. A kora esti keszegezés másnapján Keszthelyre vitt az utam a Balaton legjobb horgászkísérőjéhez, Fehér Boga Pálhoz. Bejártuk a keszthelyi medencét Balatonberényig. Emlékezetes horgászat volt, egyszer majd bővebben írok róla, Pali harcsa-, süllő- és csukafogásai elkápráztattak. Két nap múlva újból a déli partra vitt az utam. Elemér, Berénybe való barátom, invitált süllőzésre a nyári forróságban, délelőttre. Nem éppen süllőzőidő, de mit lehet tudni – gondoltam. Alig távolodtunk el a parttól háromszáz méterre, hirtelen két és fél méteres mélység volt alattunk. Az első dobásra elakadt a gumihal, meg a másodikra is. – Ne szentségelj, mutatom – mondta a cimbora, és a zsinórt maga felé húzva kicsit emelgetve kiszabadította a műcsalimat. – Kint vagyunk a márgáson, nádszigetmaradványokkal, csökökkel teli. Szeretik a wobblert, gumihalat meg az olyan balfácánokat, amilyen te is vagy.  Nyeltem egyet, mindig tanul az ember valami okosságot, ráadásul évtizedek óta az északi parton horgászom, már elfelejtettem a déli part marásait, márgásait, akadóit. Pedig emlékeznem kellett volna, hiszen negyven éve én gyűjtöttem össze őket. A hajdani akadók egy része a parton lévő tereptárgyakról kapta a nevét. Ezek: fák, hidak, nagyobb épületek, templomok, amelyek már messziről jól láthatók. Más akadók neve községekhez kötődik, például Szemesi műakadó. Amikor a Cséplő akadót kerestem, idős siófoki horgász adott jó tanácsot: „indulj meg fiam a csónakoddal a Cséplő alól, de úgy, hogy mindig lásd a Cséplő őrházat (a Cséplő őrház most is ott van a dombon, alatta van a parti üdülősor), evezz negyven-ötven métert, akkor a fenyőfák teteje fölött feltűnik az őrház első csúcsának a lika. Evezz tovább addig, amíg az első csúcslik takarja a hátsó csúcslikat. Ha keresztüllátsz a két csúcslikon akkor macskázz le! Ott van az akadókő.” Elemér fogott két szép süllőt én meg gyakoroltam a műcsali-szabadítást. Nem igazán éreztem rávágást, rányúlást egészen a déli harangszóig. Valószínűleg a Jóisten kegyelméből vert oda a kétkilós forma fogas, a szája sarkában lógott a gumihal, a merítőben rázta ki a szájából. – Nem éhesek ilyenkor, megzavartad, mérgében vágott oda! – mondta Elemér. Nem szóltam semmit, boldog voltam, hogy a hőségben nem szédültem bele a vízbe, a fogast meg láttam már magam előtt kapros cukkinival. Büszke vagyok magamra, hogy nyitott vagyok az újra, megteszek mindent, hogy a balatoni fogas hírnevét öregbítsem.  A szeptember vége, október eleje már kedvez a magamfajta öreg pontyhorgásznak, aki megunva a feederezést, bojlizást, a nádba ül ki a Tibor cimborájával, hogy a régi bottal, lemezes feltolós úszóval lessék a ponty érkezését. Jön is, szerencsére nem az esti gyorshoz igazodik, ami évek óta késik, hanem az étvágyához. Amíg én az aktuális írnivalón elmélkedem, Tibor résen van, és bevág a dőlve feljövő úszónak. Ebből társasági halászlé lesz – mondja. Egyetértünk, öregek vagyunk, megbecsüljük az együtt töltött estéket, a jóízű adomákat, amik majd az évek múlásával legendává nemesednek.