Maradt néhány mutatóba, dologtalan műemlékek, letűnt korok relikviái, de a szívemnek így is oly kedvesek. Munkára fogták a sédeket, amik dolguk végeztével továbbrobogtak bejárva a Balaton-felvidéket, ahol tavasszal visszatérő vendég vagyok, meg nem szűnő ámulattal szemlélve a legkülönbözőbb terepformák váltakozásából adódó szépséget. Kevés ehhez hasonló lehet. A Föld megmutatva egykoron irtózatos erejét, magányos hegycsúcsokkal népesítette be azt a tájat, amit ma Tapolcai-medencének hívunk. Március végén, de még április elején is a Bakony és a Balaton-felvidék határán folyó Eger-víz partját járom horgászturistaként. Van ebben némi nagyképűség, hiszen az összecsukható horgászbot meglapul a hátizsák mellé szíjazva, mint ahogy elfér néhány műcsali is a kulacs, a szalonna és a kenyér mellett. Komoly zsákmányt nem remélek, más idők járnak manapság, mint hajdanán, amikor még az Eger-patak egyenletes, bőséges vízhozamával, elvétve befagyó vizével tette a dolgát, többek közt gazdagabb és sűrűbben lakott vidékké változtatva a mai Művészetek Völgyét. Szeretem ezt a vízfolyást, ami néhol surranó sédként, majd megszélesedő patakként járja az útját. A hajdani malmok már a múlté, de maradtak a hidak, hiszen a malmokhoz út is kellett, akkoriban ezen a vidéken a vasútnak még se híre se hamva nem volt. Épültek utak és hidak, többek közt az is, amelyiknek lábánál kucorgok és azt lesem, hogy van-e halugrás a boltívek alatt. Hegyesd község bekötőútjának hídjáról van szó, erről a kétnyílású hasított kőből falazott hídról, amelynek boltozatait éppen csak megtörik a csúcsíves nyílások. Fontos híd, hiszen nemcsak a megnövekedett gépkocsiforgalmat szolgálja töretlenül, de áthaladnak rajta a gyalogos- és kerékpártúra útvonalak is, amelyek elvisznek a Tapolcai-medence legnyugatibb sarkához, összeköttetést teremtve a Káli-medencével és a Balaton-felvidék északi dombjaival. Masszív, méltóságteljes híd, aminek mellvédfalán lévő kőfülkében Nepomuki Szent János szobra oltalmazza az úton lévőket. Századokkal korábban még olyan bő vízzel jöttek a szabályozatlan patakok, hogy nem lehetett amolyan ága-boga hidakat építeni rájuk, ráadásul a messze földön híres malmokban nemcsak a környék, de a messzi vidék szemes terményeit is őrölték. Pár esztendeje kimutatta a foga fehérjét az Eger-víz, olyan patak lett belőle, hogy folyónak is hívhattuk volna. Nevét a folyót szegélyező égerfákról és ligetekről kapta, de hívják Eger folyónak vagy Egregynek is, ami legutóbb Pulától Kapolcson át Diszelig kiszaladt az útra, tisztességgel lelassítva a Nagyvázsonytól Tapolcáig igyekvő forgalmat. Nagy tisztelője vagyok, hiszen mégiscsak a medence leghosszabb patakja, ami a Bakony egyik forrásából fakad, medre a nagyvázsonyi törésvonal irányát követve gyors folyásával indul útnak. Mellékvizei is vannak számosan, a vele párhuzamos völgyekből érkeznek sédek formájában. Útja során kis kanyonvölgyet és apró teraszokat is alkot, aztán Hegyesd és Diszel között kiterül a vizenyős térségen, ami nem véletlen, mert a szomszédságában vízáteresztő dolomit- és mészkőrétegen át vezet az útja. Mire leér a szigligeti síkságra már ártere is van, néhány apró patakocska siet bele Káptalantóti felől, a másik oldalán a Szent György-hegy kis aszói gazdagítják, amihez társulnak még a Badacsony aprócska vízerei. A szigligeti dombok mellett éri el a Balatont, aminek méltán örül a magyar tenger. Mindez most távol van, annál közelebb a kőfülkében lévő Nepomuki Szent János szobor. A középső hídlábat díszíti a fülkével védett kőszobor, amiből szép számmal van a Balaton-felvidéken. Jó negyven éve már, hogy először találkoztam a mártírhalált halt püspök emlékével, a prágai Károly hídon hét csillaggal ékesített fémtábla jelezte Szt. János vértanúságának helyét, mivel a legenda szerint János halála előtti éjszakán hét csillag lebegett a folyó vize fölött. János vértanú Csehország, a gyóntatóatyák, a hidak, a folyók, a hajósok, a vízimolnárok és a halászok védőszentje. Története közismert, művészi ábrázolásokon, hídon állva látjuk, ajkát néha lakat zárja le, vagy ujját ajkára helyezve figyelmeztet a gyónási titokra. Nagyvázsonytól Hegyesdig alig 21 kilométer az út, aminek egy része hangulatos szerpentin, megéri Vázsonyból kezdeni a cserkelést, aztán megpihenni a Hegyesdi hídnál. Van errefelé halastó, 72 hektáros, amin átjön az Eger-víz, meg itt van a közelben a helyi horgászegyesület kezelésében lévő bányató, gazdagon halasítva, amit már felkerestem január második hetében. Elsősorban ragadozóhalra készültem. Napijegyet Tapolcán tudtam venni a horgászboltban, ahol mindent tudnak a bányatóról. Jártam a tónál a hatvanas évek végén, akkor még zajlott a dolomitbányászat. Nem gondoltam volna, hogy ötven év múlva, 2009-ben az akkori kis libaúsztatóból halban gazdag horgászvíz lesz. A tó 2,2 hektár területű, vannak benne 6-8 méter mély gödrök, amiben jól érzi magát a süllő, a széleken a csuka, remek manapság a sügérállománya, és elvétve pisztrángsügér is horogra kerül. Pontyból, bodorkából dugig van a tó, rendezett a környezet, kalapot emelek az egyesület vezetése előtt. Csupa rejtély a Bakony alja meg a tapolcai medence, hiszen vizeikben magam is fogtam már pisztrángot olyan szakaszokon, ahol üresnek tűnt a víz. Nem tudom pisztrángsügér hogyan került a hegyesdi bányatóba, az is rejtély, hogy a Kapolcs és Monostorapáti közti Eger-víz partján legyes horgászok fogják a pisztrángokat. Örülök neki, mint ahogy annak is, hogy tavaly a hirtelen megindult esőzések hatására megéledt a Viszló-patak medre, néhány napig hömpölygött a víz, rohant a Balaton felé. Adná az Isten – vagy ha ő nem ér rá, a derék Nepomuki Szent János járhatna közbe nála –, hogy legyen újra víz és pisztráng a patakban. A tavaszi hóolvadások után álmaim horgászvize a patak, közel a csendes kis falu, Hegyesd, nem messze magasodnak Hegyesd várának romjai, ha lesz még erőm, megpróbálok felmászni a 281 méter magasan található várromokhoz. Zöldell az erőre kapott patak környéke, lejárót keresek a vízhez, ahonnan a híd alá dobálva lépre csalhatok néhány sügért. Régi mániám, a híd alatti horgászat még a hajdani Viszló felső hídjától eredeztethető, ahol a híd alá dobáltam sbirolinós szereléket műléggyel kombinálva. Miközben a patakon szikrázott a nap, elvétve akadt rejtek, a híd jótékony árnyában meglapultak a pisztrángok, lehetett látni, ahogy szedik a víz sodorta bogarakat. Fogtam is néhányat és az elég volt, hogy beleégjen az emlékezetembe. Most meg itt állok ötven évvel idősebben, és próbálom kapásra bírni az Eger-víz sügéreit, mert meggyőződésem, hogy szép számmal vannak.  Nagy találmány az ultra light bot, az orsón vékony fonott zsinór, fluorocarbon előke meg egy féregutánzatú plasztik műcsali, spéci technikával kombinálva. Fixa ideám, hogy a nagy sügér magányosan vadászik, a kisebb nagyjából egyidős korosztály meg csapatokban hajt. A szerelék lényege a Tokyo-rig, ami az elmúlt években meglepő eredményeket hozott, főleg az iszapos vizeken. Van a táskámban szépszámú úszó plasztikcsali, evvel a technikával a fenék fölött olyan 4-5 centire húzom és lebegtetem őket. Azt nem tudom, hogy a hirtelen jött tizennyolc fokos tavaszias meleg hogyan hat a sügérekre, tapasztalatból tudom, hogy környezetfüggők és érzékenyek a légnyomásváltozásra. Nagy kedvvel horgászom, váltogatom a csalikat, de rávágás egy sincs. A hídra motoros ember érkezik, ránézésre korombeli.  – Jó kis pilinckája van, mire igyekszik vele? – szól le. – Sügérezem, de nem nagyon esznek. – Nem csoda, ilyenkor fenn vannak a tocsogóban. – Az hol van? – Jó ötven méterrel feljebb kiszélesedik a patak, ott tanyáznak. Az apró fehérhal is oda van. Nem könnyű most meglábalni, mert kiterült az áradáskor. Na, Isten áldja, ne adja fel, kell egy kis testmozgás a magunkfajtának. Még egy órát rászánok, pihenésként készítek néhány képet a hídon lévő Nepomuki Szent Jánosról, és mondom neki a magamét. Nem válaszol, de látok a szemében némi biztatást, ezért úgy döntök, hogy a napot a szent és a hidak bűvöletében töltöm, lépre csalt sügérek reményében. Megyek tovább Tapolcára, ahol a plébánia oromfalas homlokzata előtt is áll Nepomuki Szent János szobor. Letekint a tóra, aminek vize felgyorsul az alsó malom maradék duzzasztójánál, majd onnan rohan tovább a tapolcai medence síkságára, hogy végül a Balatonban leljen nyugalmat. Kitart még a biztatás, irány Örvényes, a Pécsely-patakon átívelő XVIII. századi védett műemlék, barokk stílusban épített boltíves, kétnyílású kőhíd. Középpillérének szoborfülkéjében áll Nepomuki szobra, amit valószínűleg a molnárok állíttattak kegyeletből a védőszentjüknek. A patak bő vízzel jő, Örvényes jól áll innivalóval, innen nem messzire a templom közelében, a Hősök parkja támfalánál tölthetek a kulacsomba karsztvizet a Pán forrás bővizű kútjából. A forrás a templom feletti, hajdani tanítókertben ered, korábban a templom alatt volt a kifolyója, a maitól pár méterre. A mostani kifolyáshoz díszes kutat építettek vízköpővel. Ijesztő pán fej néz le rám, de sebaj, vize jéghideg, környéke rendezett. Visszasétálok a hídhoz, ami alatt a Pécsely-patak iparkodik a Balatonba. Tíz évvel ezelőtt szeptember közepén ez a semmi kis patak úgy megáradt, hogy Örvényesen a vízimalomnál legyűrte a védőgátat, a víz elárasztotta a falu mélyebb pontjait, áttört a 71-es főúton, majd a szántóföldön keresztül a vasúti töltésen át hömpölygött az eredeti medre felé. Mielőtt a Balatonba torkollna, szabadon tesz meg egy kis szakaszt. Jártam már ott néhányszor, főleg balinnász idején. A kiszélesedő torkolatba a Balatonból kijártak a balinok ívni. Nem tűnt volna fel, ha a gémek nem jeleztek volna. A szemközti Tihanyból jöttek csemegézni. Van a tarisznyámban madzag, összekötök néhány torkolat fölé hajló ágat, és a szabaddá váló részen próbálom becsapni a sügéreket. Apró gyűrűk a vízen, a sokadik bedobásra diadalmasan hajlik a könnyű pálca, megvan a tavasz első sügére. Nem is kell több, meg el is fáradtam. Szemben Tihany magasodik, még a kora tavasz, a csend az elmélyülés, a hosszú hallgatások helye. Meg egy Illyés Gyula versé:

Mennyi ég! Mennyi kék!
Zöld! Mennyi Balaton, tavasz, hegyorom!
Alig tudom magamba szedni.
S egyszerre – sok nagyon!