Hogy kerültek tojások a bokor ágaira? – hőkölt meg, és állt két lábra. Még jóformán aludt a fügebokor, épphogy csak előbújtak a rügyek, de ez mellékes – gondolta a nyúl. Ilyen időket élünk, mondtam volna neki, de parlagi nyúl lévén riadt minden apró idegen zajra. Kicsit nyikorgott a zsalugáter, pedig óvatosan tártam, de a nyúl a díszes babérmeggysövény alá bújt. Majd fél évszázada töltök sok időt a nyaralóban, számos vendégem volt parti fecskétől gyurgyalagig, mókustól rókáig, harkálytól feketerigóig, de nyúl még nem tévedt erre. Változik a világ, benne az időjárás is. Egy hónappal jár előbb a természet, erre ugyan nem magyarázat a nyúl betévedése, de ki tudja mitől vált ily merésszé, óvatlanná a rétek futóbajnoka? Nincs mit csodálkozni – gondoltam végig – tegnap Füreden, az Esterházy strandon délnyugati szél jött 80 kilométeres sebességgel, és elárasztotta a strand üzleteit. Példátlan, mondták sokan, a legöregebbek sem emlékeznek az északi parton a Balaton ekkora billenésére. Szó se róla, az esetek többségében a déli partot dúlja a szél, felhánytorgatva a több évtizedes illegális partfoglalást, engedély nélküli nyaralóépítést, stégácsolást, nádirtást… Ma Nagyszombat van, a csend napja, tudja ezt a délnyugati szél is, mire neki kell állnunk a stéget bedeszkázni, megcsillapszik. Hálát is adunk az Úrnak, a harminc palló becsavarozása fel-alá ugráló csónakból embert próbáló lenne. Többen vagyunk, köztünk Péter komám, aki a felvidéki Szencről érkezett, Feri barátommal közösen tulajdonolják a stéget. Péter érkezése hagyomány, nincsen húsvét nélküle meg a törökös kávéja nélkül, amit oly élvezettel szürcsöl, hogy az isztambuli hordár, aki néhány éve elvitt a medvetáncoltató barátjához, megirigyelhetné. A Galata hídon, tenyérnyi teraszon korlátnak dőlve teát kortyolgattam, ott csapott le rám a hordár, amerikai turistának nézve. A teát még csak értem, Isztambul férfilakosságának többsége folyamatosan teázik, de ezt a zaccos löttyöt, amit úgy kell inni, hogy a sűrűje a csésze alján maradjon, ki nem állom. A fotózás elmaradt, helyette ittuk azt a zaccos förmedvényt, meg otthagytam tíz dollárt, hogy vegyen mézes lepényt a mackónak. Péter egy hetet tölt majd a sátorban – nagy pontyokra várva. Így megy ez mióta saját stégjük van. Számtalan tekintélyes halat szákolt már meg, a harminckilós vagy afölötti még hiányzik. Szívesen töltene itt több időt, de a 2600 fős Szenci Horgászegyesület elnöke, öt nagy és egy nevelőtó tartozik hozzájuk, plusz még a Feketevíz nevű folyó harminc kilométeres szakasza. Így aztán ünnep, amikor eljöhet hozzánk, hogy hódolhasson bojlis szenvedélyének. Az idő kegyes, még világosban áll a sátor, túl vagyunk az etetésen, Pétert magára hagyjuk, élvezze a Balaton csendjét, amit talán másnap hajnalban tör meg valamelyik kapásjelző hangja. Közeleg a feltámadás, de jó lenne, ha ez igaz lenne a nádra, ami hosszan avasan fekszik, fuldoklik alatta a feltörekvő zöld hajtás. Drámai a látvány, a partszéli nád fekszik, hattyúpár fészkel rajta, beljebb a csonka nádtövek közt az idei hitvány jég lesarabolta a szabadon álló nádszálakat, s lám tövében már zöldellik az új hajtás. Megint nem volt nádégetés, nádvágás, a hitvány jég azonban megmutatta pár napos zajlással, hogy milyen kevés is elég a megújuláshoz. Másnap reggel feketerigó ébreszt, az ablakon foszlik a pára, kisebb réseken mutatja magát a Balaton. Nem a tapolcai személy ébreszt, hanem rigófütty, olyan, mint egy sikoltás, ébresztő a többi madárnak meg a tónak, aminek kékségétől megsajdul a szem. Az előző napokban zúgott hajnalban a tó, a nyárfák is húzták, de nem bírták a versenyt a hullámokkal, amik rohanva jöttek kéretlenül partot ostromolni. Ébresztő ez a javából, tegnap még csukva voltak a fügebokor rügyei, ma reggelre látom a páracsíkokon át, hogy törekszenek, néhány nyárias nap még, aztán feltámad téli álmából a mediterrán növény, iparkodik a barka az aranyeső után. A mandulafák is elhagyták rózsaszín virágaikat, arról nincsen hír, hogy azt a kétnapos fagyot, ami orvul érkezett, hogy bírták. Az én stégemen is akad reparálnivaló, a deszkák elhagyják magukat az évek múlásával, jóféle pallót kéne vásárolni, ami dacol téllel, faggyal, meg elbírná a hozzáerősített korlátot. Gyerekkoromban úgy szaladtam az akkori stég egy szál deszkáján, mint a nyúl, igaz a horgászboton meg a tarisznyámon kívül nem volt más ingóságom. Ma meg horgászboltot nyithatnék a sok motyóból, amiről tudnivaló ennyi idősen, hogy felesleges. A korlát is csak azért kéne, hogy a hasonló korú rozoga sporttársak bátran jöjjenek pecázni, beszélgetni. A szomszéd stéget valaki megreparálta, a tavalyi nád, míg elemében volt eltakarta, de most fekszik, átlátni a maradékon. Rendes korlátos bejáró, széles pad, becsavarozott bottartók, négy oszlop, amiről kinyílik a ponyva, ami árnyat ad és eső ellen is véd. Az utóbbiban mondjuk kételkedem, ismerve a szelek,  záporok természetét.  Ha igaz, hogy egy hónappal előbbre jár a természet, akkor a keszegeknek is itt van dolguk a nádszéleken, öblökben. Teszek egy próbát, néhány kisebb gombócot szórok a stégtől pár méterre a vízbe, aztán nézzük. Bodorka az első, a második és a harmadik is. Jó kis izmos mohó halacskák, nem serpenyőbe valók, menjünk beljebb a szélső nádhoz, amin átlátni a szomszéd falu fehérlő kis templomához. Öreg cseresznyefa áll a templomkertben április első napján virágba borulva, a hívők meg az én örömömre. Biztatás a javából, kis pátosszal azt is mondhatnám feltámadás. Mintha filmet látnék, oly közel hozza a tiszta idő meg a kéklő Balaton a látványt. Tartok egy kis szünetet, a következő percek az áhítaté. Megterítek a műanyag asztalkán, amire a gondos feleségem piros nyuszis terítőt vásárolt. Ez már önmagában is áprilisi tréfa, piros nyúl a stégen asztalra terítve! Április első napjához mindenféle viccelődések társulnak, egy sem jut eszembe, komoly nap a mai, a friss retek, a zöldhagyma, a húsvéti sonka meg a festett keménytojás ideje, amiről némi lelkiismeretfurdalással szedem le a héját. Ha a bodorkák a széleken vannak, akkor a tenyeres vagy nagyobb keszegek távolabb sereglenek, olyan harminc méterre taksálom a gyülekezőt. Tavaly rákaptam az ízesített gumikukoricára, a mangóízűvel fogtam is néhány pontyot és sok dévérkeszeget. Van még belőle, az etetőkosárba belenyomkodok a tavalyi málnás etetőből is egy keveset, aztán lássuk a húsvéti keszegeket. Jönnek is egymás után ikrától dagadva, tényleg egy hónappal korábban vagyunk, mint szokásos. Megállok négy szép serpenyőbe valónál, folyik belőlük az ikra. Leteszem a botot, egyre több a hangos rablás, a balinok étvágyuknál vannak, de van néhány olyan loccsanás, ami harcsát sejtet. Tavaly is így volt, igaz akkor május elejét írtuk, kijöttek a keszegekért, pontyokért, amik belefeledkeztek az ívásba.  Nézzük a mélyebbet, olyan nyolcvan méterre már kétméteres víz van, ha itt fürdenek a keszegek, beljebb a pontyok sem lehetnek messze. Ötven éve nem is álmodtam ilyen finom szerelésről, igaz az akkori pontyok nem nézték, hogy üveg vagy tőrpengés bot hajítja be nekik a tápot, meg a trágyagiliszta-csokrot. Az új módi, el kell ismernem, nagy találmány, nemcsak jelene, jövője van a methodos horgászatnak, aminek már kitalálhatnának valami tisztességes magyar nevet. Jó friss szél szaladgál, aminek nagy híve vagyok, a tükörvíz nézegetésre való, ez megmozgatja a vizet, a pontyot, és oldja a nap hevét, ami már reggel éget április első napján. Kilencig megfogom az idei első pontyot. Szebb és nagyobb a vártnál, túlzásnak is tartom. Azért a szelekre nincs olyan nagy hatással az időjárás-változás, a jó erőben lévő szél kihajtja az öbölben lapító pontyokat, amiknek a meginduló áramlás is hozza az ennivalót. Aztán ha már egyszer elindultak, útba ejtik a kagylómezőket, ahol terített az asztal megdúsítva mindenféle ízesítésű bojligolyóval. Amikre persze van teória, más és más kell a hideg, a melegedő, a langyos vízre és még sorolhatnám. A ponty, a pontyok felhörpölik a mindenféle jóval gazdagított golyókat, letudják a napi vitamin- és gyógyszerigényeket, legalábbis a vonatkozó marketing szerint. Pakolok, ennyi elég lesz mára, a Balaton is egyetért, érzem a hullámokon. A messzi távolban Tihany, Földvár magasodik, Szemes is iparkodik, de Fonyóddal nem versenghet. A kikötőben egymagam vagyok, a faluházban valaki bekapcsolja a hangszórót, éledezik az ifjúság. A régi kútnál vannak már néhányan, a kocsmából jöttek, láthatólag nem lányos háztól. Pedig vannak szép számmal, helyes menyecskék, tűzről pattant lányok, akik után hétköznap is füttyögetnek a legények. Kicsi falu a mienk, mindent tudnak egymásról az emberek, mégsem látok sehol fenyőágakkal, papírszalagokkal, tojásokkal díszített kapukat, ami mögött lány vagy lányok várják a locsolókat. Régen két-három fenyőágat összekötöttek, papírszalagokkal, tojásokkal díszítették föl. Minden házba, ahol fenyőágat találtak bementek a legények, és a lányokat derekasan megöntözték. Nem tudom, hogy minden lány örült-e az öntözésnek, de elfogadták a regulát, mindez azért történik, hogy a ház virágszála el ne hervadjon. Ami szép gondolat, de még szebb a látvány, amikor a vizes fehér blúzon átsejlik a fiatalság hamva, hogy visszafogottan fogalmazzak. Ne szégyelljük bevallani legalább mi férfiak, hogy a locsolkodás a tavaszi lustratio (engesztelő és tisztulás áldozat) egyik erotikus változata. Az biztos, hogy a keresztény hagyományoknak közük van hozzá, hiszen hajdan a vízbemerítéssel, leöntéssel történő keresztelés húsvét táján volt. A hagyományok tisztelete megtartó, megbecsülendő, húsvét táján meg különösen, mint ahogy az egyszerű locsolóvers is mondja: