Van, ahol félrehajtható vagy felemelhető híd ível felette, kisebb-nagyobb hajók, vitorlások járnak rajta. Az elmúlt évtizedek alatt kijárta a maga útját. A két végén ki lehet jutni a Balti-tengerre, a széleken az édesvíz és a sós víz keveredik. Régi adósságot jöttem törleszteni, tizenegy évvel ezelőtt barátokkal jártam délkelet Svédországban horgászutaztatással foglalkozó cég felkérésére. Feszes program szerint jártuk be a nagy kanálist, megírandó tavakat, néhány patakot és szálláshelyeket. Élvezetes másfél hét volt, de már akkor is az járt a fejemben, hogy visszajövök egyedül. Remek volt barátokkal a túra, de nem volt idő cserkelő, rácsodálkozó barangolásra. Az Åsnen-tó az ország délkeleti részében egy a számtalan tó közül, motorcsónakkal horgászható. Getnö Gardnak hívják a bázist, amit Kecske-szigetnek fordítanék. Tekintélyes farmot üzemeltető családé, a hozzájuk tartozó vízterület ezerhektárnyi. Ismert, népszerű pihenőhely remek központi farmmal, kis kávézóval, barátságos étteremmel, nagyszerűen felszerelt horgászkikötővel. Jó volt újra megérkezni. A falon okirat igazolta, hogy már 1320-ból is van írásos emlék az itt élőkről. Házi múzeumban számos, soha nem látott halász­eszköz mesél a múltról, különlegesek a preparátumok, melyekből kiderül, milyen halakat lehet fogni a tóban. Többnyire keszegek, compók, csukák, süllők, sügérek, balinok, angolnák, pisztrángok alkotják a halállományt. Azt tudtam, hogy váltakozó mélységű, sziklás vízen fogok horgászni. A bójákkal jelzett szakaszokon alig félméteres mélységet mutatott a radar, hosszan elhúzódó sziklákkal. Olcsó poén, de nem tudom, nem elsütni. Nem lehet véletlen, hogy a svéd mérnök-vegyész Alfred Nobel találta fel a dinamitot. Nemcsak ebben a tóban, de az egész svéd királyság területére jellemző a szikla, van mit robbantani. A természet kegyes volt a svédekhez, kaptak számolatlanul tavakat és végtelen erdőket. Az Åsnen Svédország hatodik legnagyobb tava, egy nap nem is elegendő a bejárásához, de a csukafogáshoz sem. Találtam néhány laposabb partszéli területet, néhány kisebb nádasos öblözetet, ahol úgy éreztem, van esélye a csukának beleolvadni a környezetébe. Az ottani ragadozóhalak éppúgy, mint az itthoniak, lesből támadnak. Tucatnyi wobblert, ígéretesnek tetsző gumihalat hajigáltam, végül az öreg, házilag kalapált réztámolygómmal sikerült egy olyan kétkilósra saccolt csukát becsapni. A szerény fogásért kárpótolt a futó zápor utáni szivárvány. Csak a giccsfestők tudnak ilyen képet festeni – gondoltam elsőre –, aztán a hirtelen jött friss fuvallat átrajzolta a látványt. Haragos felhők néztek rám, a szivárvány sem volt már híd, sötétebbek lettek a fenyőerdők. Egyedül motoroztam az acélkék vízen, hűvös lett, mire beértem a kikötőbe, fel kellett venni a vihardzsekit. A bungalóban rögtön otthon éreztem magam, pedig nálunk nincsen ehhez hasonló. Az otthonosság érzetét a természet közelsége okozta. Túlsúlyban vannak jelen a természetes anyagok, áldás, ahogy beragyogja a belső tereket a természetes fény. Minden házfal vörös (faluröd), a faluni rézbányából származó alapanyag a svédek nemzeti büszkesége, én is híve vagyok. Kiültem az ácsolt teraszra, pár méterre gombszerű virágot hozó növények sárgállottak. Athanasia – jutott az eszembe a fűszeres, kámforos illatú vadvirág. Póriasabb nevén gilisztaűző varádics (Tanacetum vulgare). A halhatatlanság szóra utal, nedve halhatatlanná tette Zeusz szerelmét. Ebbe most nem akarok nagyon belemenni, Zeusznak voltak nem szokványos dolgai, többek közt beleszeretett a trójai király fiába, Ganümédészbe. Akit érdekel, utánanézhet a történetnek. Másnap a tóvá szélesedő Alsterån-patakhoz autóztam. Meseszerű pisztrángos víz sziklás vidéken, fenyvesek közt kanyarog a Balti-tenger felé, de közben húsz kilométeren át pisztrángos patakká nemesül. Tizenegy éve fogtam itt egy szépséges szivárványost, és dühített, hogy többet nem sikerült. Ekkor azonban béke honolt bennem, barangoltam a patakban, kifehéredett köveken, bedőlt fákon lépkedve. Annak idején picinyke gumihallal volt kombinált apró körforgót dobáltam. Régen nincsen meg, valahol beszaggattam, de már nem fáj a szívem érte. Ímmel-ámmal dobálgattam, a patakon ácsolt híd ívelt át, fehér nyírek, fenyőfák suttogtak, harapnivaló volt a tiszta levegő, az erdőszélen jávorszarvas nézte az idegent. Ekkor kellett volna az időt megállítani. Másnap nagyobb útra indultam a Balti-tengerből nyíló Syrsan-öbölben lévő huszonöt hektáros Gárds Holmen szigetre. Peter Lund Green, a sziget tulajdonosának fia jött elém kis hajóval. Több generáción keresztül öröklődött apáról fiúra a sziget, ami errefelé nem szokatlan. Korábbról már tudtam, hogy 1902 óta van hajójárat a szigetre, és bizton állítják, hogy a kőkorszakban ez a sziget volt a legsűrűbben lakott. Nem vitattam, megengedő vagyok a legendákkal, a kőkorszakiakkal meg végképp. A szigetnek van másik kikötője is, mi a családi kikötőben szálltunk partra, szemben a sózóval, füstölővel. Több generációt kiszolgáló öreg alkalmatosság, ki tudja mennyi pácolt, füstölt hering és lazac készült benne. A füstölőház oldalán bekeretezett térkép mutatta a lazacok vándorlásának útvonalát. Közülük számosnak itt ért véget a kaland. Kisebb dombon volt a szálláshely, sötétbarnára színeződött teraszos gerendaház. Kis túlzással emeletesnek mondanám, ácsolt padozatú, galériás, lent és fent széles magas fakeretes lóca, egy-egy szekrény, a földszinten kandalló, ami az egész házat volt hivatott befűteni. Szokatlanok voltak az apró zöld zsalugáteres ablakok, mert nem jellemző a svéd építészetre, valószínűleg praktikus okai vannak, kemény viharok csaphatnak le a Syrsan-öbölre, közel a Balti-tenger. Ketten voltunk a gerendaházban, egy idős, cserzett arcú, rőt szakállú viking volt a szobatársam. Nils volt a keresztneve, mankóval járt, de zergét meghazudtoló ügyességgel. Halász volt hajdanán, sózott heringgel teli hordó esett rá, megnyomorította a bal lábát. Mire kikötőbe értek, és orvoshoz került, amputálni kellett térd alatt. Ide került a szigetre, először a sózóba majd a halfüstölőbe. Megbékélt a sorsával, a gerendaház földszintjén nyitott térben volt a szobája, a sarokban fakult tengerészzsák, ácsolt asztalon a pipája, középen tengerikagyló, amit ha a füléhez szorít az ember, hallgathatja a tenger zúgását. A falon néhány fénykép a daliás időkből, két polc tele könyvekkel. – Mit olvas? –kérdeztem tőle. – Meséket, régi meséket, néha úgy érzem én is tudnék ilyeneket írni. Aztán amikor nekikezdek, elfogy a kurázsi. Ha az ember megnyomorodik, rászokik a mesékre. – Mesélne egyet? – Élt itt nem messze tőlünk a nagy szigeten egy király. Özvegyen maradt gyönyörűszép lányával, ő volt a mindene. Egyik nap a király elvesztette a látását, hiába jöttek hajókkal messze földről az orvosok, nem tudtak rajta segíteni. Végül a legöregebb halász elébe állt és elmondta, hogy a Balti-tengerben van egy forrás, ami olyan szivárványszínű vízcseppeket lövell ki, amik mindent meggyógyítanak, de csak a madarak jutnak hozzá, akik ott köröznek felette. A király varázslója is hallott erről és azt mondta: „Uram-királyom sarki csérré változtatom a lányodat, hozzon a szemedre a csőrében néhány cseppet, az talán segít.” A király féltette a lányát, de az titkon rábólintott, és a varázsló sarki csérré változtatta. Egy hét múlva csapzottan, szárnyaszegetten megérkezett a királylány és két csepp szivárványszínű gyógyító vizet hullajtott apja szemére, aki azonnal visszanyerte a látását. – Szép történet. Igazán megérdemli, hogy azt a féltve őrzött vodkát, ami itt lapul a hátizsákomban, megigyuk a király meg a gyönyörűszép leánya egészségére. Hosszú nap után voltam, álmomban már hajnalban kimotoroztam az öbölbe keresve azt a két-három méter mély partszéli vizet, ahol a törés hirtelen leesik öt-tíz méterre. Tudtam már tapasztalatból, hogy a svéd csukák ott lapítanak, és lesik a sekély vízben locsogó keszegeket, sügéreket. Tizenöt centis, háromgrammos ólomfejes horoggal szerelt, sügért imitáló hosszú farkú gumihalat tettem fel, amit könnyű volt a vízfelszín alatt pár centivel terelgetni. Már a nap is próbálgatta magát, amikor a rávágás felállított a csónakból. Fogtam, ahogy tudtam, a feszes zsinóron tartott csuka kirepült a vízből, egy pillanatra még a napot is eltakarta. A Syrsan-öböl csukakirálya lehetett, sok horogtól megszabadult vén harcos. Derékban harapta el a gumihalat, úgy távozott. A király volt – motyogtam magamban, és remegő kézzel kitöltöttem a maradék vodkát Nilsnek, aki szigonnyal a kezében állt a huszonöt méteres tölgyfa hajója orrában, rátámaszkodva a hajó orrából kinyúló ijesztően vicsorgó sárkányfaragásra, ami hite szerint elűzi az ellenséget, megvédi a hajóst, és gazdag zsákmányt ígér a portyázó vikingeknek.