Éjfélkor felbontottuk az unokák pezsgőjét – ez is milyen szánalmas dolog, már többször szóvá tették: nagypapa felnőttünk! Koccintottunk, én még próbáltam egy kis simulós tangót, aztán boldog újévet kívántunk egymásnak. Nóra megértő volt, „menj, feküdj le, mindjárt hajnal lesz!”. Ő még maradt, szeretett szörfözni a világhálón, meg figyelni az Euronews híreit. Gyorsan elaludtam, erre még a katonaság alatt szoktam rá, főleg az első félévben, amikor az „öregek” sportot űztek a kopaszok szívatásából. Ha akadt fél óra semmittevés, képes voltam azonnal elaludni. Időnként úgy éreztem magam, mintha Rejtő Jenő valamelyik légiósa lennék, két terepgyakorlat közti szünetben is horpasztottam, nem beszélve a röhejes politikai fél órákról. Egyik alkalommal arra ébredtem, hogy a kultúráért felelős hadnagy arról beszél, hogy az átkozott kapitalisták Démoszthenész kardját lógatják a fejünk fölött. Damoklésszel keverte össze, amin annyira röhögtem frissen ébredve, hogy négy nap laktanyafogságot kaptam érte. Akkoriban többször álmodtam avval a lánnyal, akit a helyőrség várának fennállási ünnepségén láttam. Díszőrséget adtunk a főtéren, közel a zenekarhoz, ahol a többiek előtt fekete szoknyás, fehér blúzos, derékig érő fekete hajú lány hegedült. Vivaldi Négy évszak című művét adták elő, megdöbbentett, hogy szólóhegedűs áll szemben a zenekarral, egyenrangú félként. Korábban már hallottam a rádióban a művet, de a szabadtéren mintha elszabadult volna a zene, változott a magasság, a ritmus, a dinamika. Áldott volt a tavasz, a madarak csicseregtek, érződött a vihar előszele, elvarázsolt a hegedűs lány törékeny szépsége. Forgolódtam az ágyban, nem akart jönni az álom. Eszembe jutott, hogy ötéves házasok voltunk Nórával, amikor először mentem el otthonról január elsején a hajnali órákban, hogy úsztathassak márnára a Benta-patak kifolyójánál. Izgalmas volt a jeges Duna, az erőműből kifolyó víz örvénylett, az óvatlan éhes márnák meg valósággal leütötték az úszót. Kora délután értem haza, míg Nóra melegítette az ebédet, az asztalnál elbóbiskoltam. Mint most is, félálomban, előjött ötvenhat év után a viharvert zöld Robur Garant, aminek platóján egymáshoz préselve ültünk a katonatársakkal útban Csehszlovákia felé. 1968 augusztusában az ágyból riasztottak, tíz percem volt uniformist húzni. Menetközben derült ki, hogy éles a riasztás, estére már egy Pozsony alatti erdőben – amit két oldalról patak, meg egy kavicsbánya kerített – vertünk tábort. Az egyik reggeli őrségben, míg a patakokat jártam, néhány kenyérdarabot szórtam a vízbe, és meglepetésre feljöttek érte a pisztrángok. Volt a felderítőőrsben néhány srác, akikről tudtam, hogy horgásznak, míg a táborparancsnokság előtti teret díszítettük, elmeséltem nekik, hogy pisztrángok vannak a patakban. Megbeszéltük, hogy vágnak botnak valót, és megpróbálunk halat fogni. Zsinór és horog volt a túlélőkészletben. A pisztrángozásból nem lett semmi, mert a táborparancsnok megszállottja volt a tábor dekorálásának, ami több napon át tartott. A közeli kavics­bánya fehér köveiből kellett kirakni feliratokat a parancsnoki meg a tiszti sátrak elé. Olyanokat, hogy: „Éljen a szocialista országok népeinek barátsága és megbonthatatlan egysége!” vagy „Éljen és erősödjön a szocialista világrend egysége!” meg hasonlókat. Megszólalt az ébresztőóra, az álom elillant pisztrángostól-kavicsostól. Kinéztem az ablakon, a tegnapi vékony havat elverte az eső, jéggé dermesztette. – Ebből nem lesz újévi horgászat, jobban teszed, ha alszol még egyet – húzta fejemre Nóra a takarót. – Reggel jönnek a szomszéd gyerekek újévet köszönteni, legalább egyszer te fogod őket vendégül látni. – Hagyjál már az újévi jókívánságokkal! Milyen év az, ami így kezdődik? – Ne prézsmitálj, nézd a jó oldalát! Alhatsz még egy jót, amúgy meg istenkísértés lenne ilyen időben elindulni. Van igazsága – gondoltam a takaró alatt, hirtelen beugrott egy gyerekkori emlék, a berliner kendőbe burkolózó nagymamám, aki istenes meg babonás asszony volt. Amíg együtt laktunk, újév napján, mindig kiparancsolt a kúthoz, hogy friss kútvízben mosakodjak. A nagymama szerint ettől egész évben friss leszek. Borzongató volt a kútvíz, de jólesett rágondolni, meg inni a friss kútvízből, amiről azt tartották, szerencsét hozó aranyvíz. Tavaly a kisebbik fiunk meghívott bennünket szilveszterezni Spanyolországba, ahol tolmácsként dolgozott. Megismerkedtem a szállásadójával, Stefanóval, aki a szilveszteri éjféli harangozáskor szőlőszemeket kapkodott a szájába, olyan tempóban, ahogy a harangütés hangzott. A tízediknél nagy igyekezetében félrenyelt, ha ijedtemben nem verem hátba, megfulladhatott volna. Újévi szokás Spanyolországban a szőlő ily módon való fogyasztása, úgy tartják annál nagyobb szerencse vár az emberre, minél több szőlőszemet tud lenyelni, mire a harang elhallgat. Vagy nem – mindenki a szerencse után áhítozik –, fordultam a fal felé, és álomba merültem, aminek létrejötte képek, gondolatok, hangok és érzelmek összessége, amely az agyon fut át alvás közben. Ezt mondják a hozzáértők, de hogy mi az oka, és mi az álmok jelentése, az a mai napig nem tisztázott. Az biztos, hogy teret ad a találgatásoknak, babonáknak. Szerintem a tragédiák és az olyan örömök a ludasak, mint a barátaimmal való együttlét, ami szívmelengető. Vízen volt még a bárka, húsz lóerős motor vitte a radarba beírt süllős, balinos, harcsás pontokra. Hárman voltunk szokás szerint, fél szavakból is értő cimborák. Amolyan december végi örömhorgászat ígérkezett, eleinte déli, majd délkeleti széllel, ami estére átfordult északira, olyan tiszta idővel, hogy még a Badacsony pincéi is látszottak. Már október közepén elkezdtünk kijárni, de mostanra eltűnt a süllő meg a balin. Szanaszét van a fogas meg a balin, akár a küsz – beszélték a mólón, és volt igazságuk. Hat bot bedobva, ha van fogas a környéken, megfogjuk – bizakodtunk annak ellenére, hogy a rohanós kapások a horgász álmoskönyv szerint balinra utalnak. – A végén még kézben tartott bottal balinozunk – véltük az egymást követő koppanós kapások láttán. A küszök rendesen voltak feltűzve, némelyik megtaposva került horogra, a balinok mintha továbbképzésen vettek volna részt, úgy csaptak le rájuk, és engedték el az első gyanús jelre. – Lehet, hogy pergetni kéne – morfondírozott Feri, akinek születésnapját is ünnepeltük visszafogottan. – Jó lesz, ha nekiállsz dobálni, és lerakod azt a rohadt telefont! – dörrent rá Csaba. – Megvárnak a születésnapi gratulációk, a balinok meg röhögnek rajtunk. Vedd elő a balinfogót!  Még a vajdasági Becséről hoztam néhányat annak idején, amikor a horvátok és a szerbek még együtt horgásztak a Ferenc József csatorna zsilipje előtti forgó vízben a vajdasági magyarokkal. Este meg együtt ittak a helyi kocsmában, a legnagyobb békességben. A balinfogót a munkaversenyek jegyében gyártották fusiban, helyi használatra. Jó szemű esztergályos volt a tervező, nem kanálban, körforgóban, hanem esztergált, ovális, sebesen húzható polírozott fémlapban gondolkodott, karikával, forgókapoccsal, hármashoroggal. Megérte az árát, remekül bukdácsolt a mélyben, és csillogott is. Busafogáshoz láttam hozzá hasonlót a vajdasági Dunán, csak szélesebb kiadásban. „Ette” is a busa, mesélték este a lépcsősben. Lépcsőn kellett felmenni a lábakon álló ivóba, a Duna nem volt tekintettel az italozókra, ha áradt, a poharakat is elvitte volna az asztalról. Feri nem bírta sokáig, Csaba folyamatosan pergetett, legyezőszerűen meghorgászva a szabadon dobálható területet. Én meg csak ültem boldogan, hátamat az árbócnak támasztva. Megértem a nyolcvanat, korábban a műtőasztalokon nem hittem volna. Most meg tükörvízen horgászom, idelátszik a Badacsony, Fonyód is igyekszik, veti le a párát magáról. Tihanyból ideszaladt a harangszó, a szőlősorok fölött fehérlettek a pincék, a borszagú hegyek is bólogattak.  Csaba, aki szabadidejében főállású vízen járó, megfogta az első balint, aztán hátra sem nézve rám szólt. – Koppant a jelződ, valami felrágta magát a horgodra. – Valóban – nyúltam a nyél után, de már nem a régi tűzzel, ragadozó indulattal. A törpeharcsák öregapja vesztett rajta a mohóságán, fityegett a szájában a testes küsz, de volt benne még annyi kurázsi, hogy megpróbált felnyársalni. Hazafelé világlottak a hegyen a lámpák, de félúton az este ködöt terített rájuk. Nem volt jelentősége, a GPS bevitte a bárkát a nyiladékba, amiből kiszélesedett a kikötő. Besurrantunk a stég mellé, nem sokat beszéltünk, a tükörvizet, a borszagú hegyek látványát, az utóbbi hetekben fogott halak emlékét mindenki eltette magának.