A gyerekeknek elkezdődik a tanítás, sajnálom őket. Engem életem során nem vonzott az iskolapad, csak a középiskolai magyartanárnőm tudta kezelni lázongásomat verselemzéssel, felolvasással, írásra való buzdítással. Most is van bennem szégyenérzet, hogy milyen jó nekem, üres a strand, a part menti sétány, a kempingből is hazahúztak, a mólón csak két magamfajta öregember áztatja a zsinórt. A tegnapi vihar lefektette a nádast, nem volt nehéz dolga. Ahogy a mólóról látom, a kedvenc helyemen is pusztított, be kell menni rendet tenni a babás nádak között. Amikor nem horgászom, akkor is bóklászom a nádas előtt, szeretem a csendjét, a szitakötők táncát, akik megosztják velem szerelmi életüket. A mi nádasunkban a sávos szitakötők a leggyakoribbak, másik szép nevükön a kékköves légivadászok, amik ahogy a szerelmi életük diktálja, élénk kék vagy zöld színeikkel kápráztatnak el kergetőzés közben. Amúgy a szitakötők ragadozók, a levegőben cikázva kisebb rovarokra (például szúnyogokra) vadásznak, amiket röptükben kapnak el halálos biztonsággal. A hímek cirkuszi akrobaták is, olyan mutatványokkal fűzik a nőstényeket, amivel teljesen lenyűgözik őket. Eredményes és látványos volt, amikor egy élénk kék és egy fakó zöld színű szitakötő hirtelen összekapaszkodott. Hamar rájöttem, hogy a kék a fiú, a zöld a lány, amit látok pedig aktus a javából.
Nemcsak a szitakötők, a lepkék is szeretik a nádas csendjét, Mikszáth írja oly pontosan: „Pajkos lepkék iregnek-forognak, kergetőznek a napfényben…” A nádöbölben való horgászat nemcsak passzió, az ajándékba kapott csönd, a természet hangja a lélek legbenső szükséglete. Olyan pokoli meleg volt az idén, hogy újból rákaptam a nád előtti horgászatra. Amíg volt víz, a nyolcvan centisből fogtam a keszegeket, ritkábban pontyokat, tízpercenként lemerülve a vízbe. Gyerek- és fiatalkori emlék a nádas, a sás, a hínárfoltok és a marások horgászata. Amíg a déli parton laktam, a marások adták a halat. Tízévesen már tudtam, milyen messze vannak az első nagyobb mélyedések, amiket emelkedő homokpad követ, majd következik a marás, ahol a mélyüléssel nő a fogás esélye. Élvezetes volt először derékig, majd mellkasig érő vízben pecázni nyakba kötött gilisztásdobozzal, vállon átvetett szákkal, rövid nyelű merítővel, amit Puskás bácsitól, az ismert festőművésztől kaptam, aki a második világháború előtt éveket töltött Franciaországban, és szerelmese lett a pisztráng horgászatának. A merítő ma is megvan, nem relikvia, mert a hálóját újrakötöttem.
A művész balatoni témájú képeket festett, gyakran kísértem a móló melletti sétányra, vittem az összecsukható székét, és segítettem berendezni az alkalmi vízparti kiállítást. Sokan nézték az idős, loboncos hajú, szakállas festőt, aki viseltes khaki nadrágot, bő ujjas lenvászon inget, bőrszíjas szandált, a legnagyobb melegben is finom selyemből készült mintás indiai sálat hordott. Néha sikerült a parton eladni egy-egy festményt, aminek nagyon örültem, mert az eladást megünneplendő beültünk a Hableány vendéglő kerthelyiségébe Zsiráf sört, illetve Bambit inni. A sörösüveg címkéjén a háttérben afrikai szavanna mutatta magát eukaliptuszfákkal, előtérben egy zsiráf talpas, felfelé bővülő korsóból habzó sört ivott. Odavoltam a képért, és nagyon elegáns dolognak tartottam kopaszra nyírva, klottgatyában, matróztrikóban ülni a kényelmes kerti fotelben, beszélgetni a színekről, fényekről, a világ nagy dolgairól, többek közt a pisztráng horgászatáról.
Kamaszként kevésbé hozott lázba a begyaloglós keszegezés, szerettem volna ragadozóhalat fogni, mert gyakran előfordult, hogy a mellig érő vízben tőlem félméterre spricceltek szét a menekülő küszök. Láttam néhányszor, hogy esténként nagyjából a siófoki mólóval egy magasságban dobál valaki valamilyen műcsalival, és fog néhány testes balint, aminek nem volt nagy becsülete, de sportértéke annál inkább. Egyik este bekéredzkedtem mellé, és élvezettel lestem, ahogy a házilag kalapált kanálformájú villantóval megfogja a balinokat. Tóth Jánosnak hívták, bádogos volt a foglalkozása, Balatonszabadiban lakott, onnan járt be kerékpárral, ha ideje engedte. Mesélte, hogy néhány éve május végén hirtelen nagy hőség fojtogatta a Balatont, harcsára is horgászott a maga által megálmodott nagy ezüstös szürke támolygó villantóval. Már tíz óra körül járt az idő, nem is célzottan dobált, csak úgy az esze után, amikor rávágott egy hatalmas harcsa a ménkű nagy támolygóra. 
– A harcsakirály volt – mesélte – egy darabig bírtam állni a vízben, de a harcsa megindult Tihany felé, ezért muszáj volt egy kézzel tartani a botot, a másikkal meg úszni. Szerencsére egy idő után a harcsa visszafordult, és a part felé vette az irányt. Remegett a lábam, amikor végre újból állni tudtam, tartottam a botot, és egyre közelebb húztam magamhoz. Abban bíztam, ki tudom húzni a sekélybe, onnan már nem lesz menekvése. Sikerült is közelre húzni, láttam az ordas nagy száját, benne a villantóval. Jött még közelebb, aztán a farkával úgy pofán csapott, hogy megszédültem. Elejtettem a botot, a harcsa meg vitt mindent magával. Két hét múlva hívott a halászmester, Pápai Bandi bácsi, Isten nyugosztalja. Az utolsó nagy balatoni halászmester volt, hogy behoztak a halászai egy horgászbotot, amit egy harcsa vonszolt magával, szájában valami villantófélével. Jöjjek be érte a halásztelepre.
– Nem láttam még ilyet – nézett rám hunyorogva. – A halászok ugyan mondták, hogy maga foglalkozik ilyesmivel, de én úgy tudtam, hogy maga csatornázik, hattyúnyakakat formál, a református templomok tetejére kakasokat kreál, csalihaltartót készít bádogból, de az nem hírlett, hogy villantót is kalapál. Elég hitványat, mert a harcsa forgolódás közben meggyűrte, igaz a horga jól akadt, de az nem a maga dicsősége.
Nem vitatkoztam vele, megköszöntem, hogy visszaadta az egyrészes 120 cm hosszú tőrpengés botot, amihez én faragtam nyelet, meg vettem hozzá a racsnit. Annyit azért megfogadtam, hogy eztán csak rézlemezből kalapálok tenyeres villantót.
Izgalomba jöttem a történettől, elmeséltem nagyanyámnak, aki ismerte a bádogost, vitt hozzá lábosokat megszegecselni. Mesélte, hogy a mester milyen ügyesen smirglizte a lyukat, aztán csirizelte, majd alul-felül rákalapálta a flepniket, amiket összeszegecselt. Ráadásul a siófoki református templom tetején ő reparálta meg a nyikorgó kakast. Ezt már nagyapám sem hagyta szó nélkül. 
– Van a Tóth bádogosnak tisztességes neve, Hantavárinak hívják, esténként ott üldögél abban a sióparti nejlonborítású talpon­állóban, amit kotonkocsmának hívnak, és ott meséli a legendás harcsafogásait. Olyan rossz bort mérnek abban a csehóban, hogy a vasúti hordár három nappal a fizetés előtt még hitelbe sem issza meg. Én már hallottam olyan harcsafogását, amikor a harcsa elhúzta magával vízisízni Szántód felé, de a hal úgy elfáradt a Bakacs akadónál, hogy felfeküdt a vízre, a Hantavári meg kihúzta a révbüféig, ahol jó pénzért eladta. Ezen egy kicsinykét én is elgondolkodtam, de annyi év után, ma is szeretettel gondolok a nagy mesélőre, aki ki tudja melyik égi vízen kergeti a harcsákat, és szövi tovább meséi fonalát.
Az idei szeptember olyan, mintha nem lenne vége az augusztusnak, nagy szelek, viharok váltogatják egymást, seregély-világtalálkozó van, szürkületkor megjönnek a Fenye- és a Les-hegyről, de lehet, hogy távolabbról is, mert oly laposan szállnak, hogy féltem tőlük a kalapomat. Nem elég, hogy alacsonyan repülnek, és megszállnak a nádasban, de előtte megszabadulnak az édesmustos ürüléküktől, amiből nekem is jut több kalapra való.
Alacsony a víz, az északi parton a sólyatér előtt is elfogyott, legalább száz métert kell gyalogolni, hogy halas vizet találjak. Felhagyok a sekélyben való bodorkázással, vörö­s­szárnyúakra való horgászattal, fürdőgatyában egy szál bottal, nyakamba akasztott villantótartóval – amiben elfér a műanyagtokba bújtatott horgászengedély – elindulok balint fogni. Még se hírük se hamvuk, de majd fél nyolckor, amikor megjön a parti szél és vele a küszök, a helyükön lesznek. Így van ez mióta világ a világ, a balinok esti és hajnali rablását nem befolyásolják a választások, a forint szárnyalása, az El Niño. Ami segíthetné a fogást, az nem más, mint az utált délnyugati szél, ami felkavarja az iszapot és közelebb hozza a halakat. 
A déli parton egyszerűbb a gyaloglós balinozás, hosszú iszapban való sétálás után a helyén van az ember. Akali térségében rengeteg a csök, a kő, a kőhalmokra tapadt kvagga kagyló, mezítláb nem ajánlatos a balinok után eredni. Fél nyolc van, a vonat, ahogy hallom, húsz percet késik, példát vehetne a parti szélről, ami már borzolja a felszínt, ugrálnak a küszök, a távolban akkora fröccsenő rablások vannak, mint amikor az ember középiskolás korában bombát ugrott a trambulinról, hogy felkeltse a lányok figyelmét.
Van még maradék nádas a strand közelében, a küszöket nem zavarja, hogy alig fél méter a víz. Megyek vagy negyven métert befelé, onnan már feltűnés nélkül meg lehet szórni a nád környékét. Legyezőszerűen dobálok. Hol máshol, mint mögöttem, olyan harminc méterre fröcskölnek a balinok. Úgy látszik, nekik nem szóltak, hogy a nád szélében van a terített asztal, mennek a saját fejük, ösztönük után. Nem adom fel, dobálom a különféle műcsalikat, amiből nincs sok nálam, mert a nyakamba akasztott villantósdobozban csak néhány darab fér el. Van egy ősöreg, ívben meghajlított balinólmom, élvezem, hogy mekkorákat tudok vele dobni.
A bot nyele karközépben, hogy az orsó a lehető legkevesebbet legyen vízben. Hoztam egy legyet, tejeszacskódarabokból kötöttem, jól bírja a gyűrődést, meg legalább egy kicsit visszafogja majd a gyors balinólmot. Fülelek, hogy hol, merrefelé hallok rablást, igyekszem megcélozni. Közben a strandon megindul az esti buli, nincs még vége a nyárnak, sült hal és lángos illatát hozza a szél, meg Korda Gyurit Cserháti Zsuzsával.
„Maradj még” búgja Korda, „engedd egy pillanatra elhinnem, hogy szívünkben még nyár van”, – zsongja Cserháti. Nagyon egyetértek, annál is inkább, mert a spéci 210 cm hosszú 7-30 g dobósúlyú bot jelzi, hogy balint fogott a legyes ólmos szerelék. Lehet szeptember, de az én szívemben még nyár van, balinfogó regényes nyár, aminek helye lesz az emlékek polcán.