Sok szépsége van ennek az időszaknak, azonban a horgászok, főleg a békés halas horgászok élete ekkortájt nem a legegyszerűbb. Kissé mókás felidézni, hogy hány alkalommal néztem reszketve az időjárás-előrejelzést az elmúlt évek telein abban reménykedve, hogy nem fagynak be állóvizeink, és mindig lesz lehetőségem horgászni. Szerencsére (vagy nem) a tavainkat ritkán borította jégpáncél, így volt alkalmam bőven gyakorolni a hideg vízi horgászatot. Az egész év egy nagy rohanás. Egyedül a téli időszakban szoktam azt érezni, hogy van egy kis időm átgondolni az élet nagy dolgait. Nem titok, nagyon szeretek télen horgászni, mert egyrészt nem vagyok különösebben fázós, másrészt ebben az időszakban nyugalmat találok a vízparton. Kevés a pecás odakint, sokan inkább a szoba melegét választják a zord idő helyett, amit – valljuk be őszintén – nem nehéz megérteni. Ha azonban horgászatra adjuk a fejünket, érdemes a megszokottnál jobban felkészülni, hiszen nincs bosszantóbb, mint egy hideg téli napon kapás nélkül ücsörögni a vízparton.  Az első és legfontosabb, aminek kiemelt figyelmet kell szentelni, az a helyválasztás. Mindenképpen járjuk körül alaposan a témát, hiszen a mindössze néhány Celsius-fokos vízben a halak már nem keresik intenzíven a táplálékot, nagyon passzívak, keveset mozognak, és jellemzően a meder mélyebb, iszaposabb részein tartózkodnak. Ennek megfelelően, ha nem ilyen jellegű részen horgászunk, akkor jó eséllyel hiába várjuk majd a kapást. Nekem egyértelműen az a tapasztalatom, hogy a tavak középső, parttól távolabb eső részein érdemes a halakat keresni, hiszen vizeink döntő többsége leginkább egy teknőre hasonlít, ami a közepe felé mélyül. Persze vannak kivételek, hiszen például a bányatavakon korántsem biztos, hogy a tó közepe a legmélyebb. Érdemes keresni a kiszemelt vízről egy medertérképet, ha ilyen nincs, érdeklődjünk a halőrnél vagy a tógazdánál, hogy a tó melyik részén van reális esély egy jó pecára – azt gondolom, hogy ez elengedhetetlen feltétele a sikernek. Igen, jó pecára, mert bár a helyválasztás alapjaiban határozza meg a horgászat későbbi eredményességét, ha sikerül egy megfelelő szakaszra letáboroznunk, akár annyi kapásunk is lehet, mint nyáron. A kérdés már csak az, hogy hogyan. A téli, methodos pecáim során sem szoktam semmit túlbonyolítani. A körülményeknek leginkább megfelelő felszerelés kiválasztása az alap, azonban a végszerelékem pontosan ugyanolyan, mint nyáron. Távoli horgászat során előszeretettel használok télen is XL-es methodkosarat, ha azonban 60 méternél közelebb horgászom, akkor már az L-es méretűek közül választok. A szerelék egyetlen elemének szoktam kiemelt figyelmet szentelni, ami nem más, mint a horog. Mivel a pontyok, keszegek, kárászok lényegesen óvatosabban táplálkoznak a lehűlt vízben, igyekszem könnyű, vékony húsút választani. A horog súlya azért fontos, hogy a kisebb, akár 4-6 mm-es csalikkal is megfelelően ki lehessen azt könnyíteni, húsa pedig azért lehet vékony, mert a megakasztott halak korántsem védekeznek olyan vehemenciával, mint a nyári időszakban, így jóval könnyebben és gyorsabban szákba lehet őket terelni. Nem egyszer előfordult már, hogy erős, 420-as bothoz is aprócska, 16-os horgot választottam, és így tudtam eredményes lenni, holott nyáron eszembe sem jutna ennyire szélsőséges kombinációval horgászni. A csalogatóanyagok tekintetében a következő a helyzet. Sajnos (vagy nem sajnos) a különböző halas mikropelletek használatát a hideg vízi horgászatok során sem érdemes nélkülözni, hiszen ezekhez mára annyira hozzászoktak a halak, hogy télen-nyáron keresik és szívesen fogyasztják. Nagyon fontos azonban, hogy milyen összetételű pelletkeveréket használunk. Azok számára, akik nem elég tapasztaltak a pelletes horgászatban, mindenképpen a gyári keverékeket javaslom, melyek közül olyat válasszunk, ami a téli, esetleg őszi időszakra ajánlott. A „téli” vagy „hideg vízi” pelletkeverékek kifejezetten magas fehérjetartalommal rendelkeznek, lényegesen magasabbal, mint azok, amelyeket például a nyári időszakra javasolnak a gyártók.  A mikropellet azonban – legyen bármennyire is magas a fehérjetartalma – önmagában általában nem elegendő, hiszen kell valami plusz ahhoz, hogy a pontyokat táplálkozásra tudjuk bírni. Erre valók napjainkban a klasszikus, por állagú, halas etetőanyagok. Ezekből jellemzően elegendő 20-30 dekányi is egy egynapos, azaz öt-hat órás pecára, hiszen nem önmagukban célszerű őket használni, hanem a pellettel keverve vagy esetleg a pellettel megtöltött kosár „sapkázására”. Mélyebb vízben előbbit, azaz a keverést javaslom, ami során nagyjából két marék granulátumhoz szoktam tenni fél vagy egy marék etetőanyagot, hiszen így a töltet lényegesen attraktívabb lesz a fenéken, és csíkot is húz lefelé a süllyedés során. Sapkázni, azaz a pellettel töltött kosárra plusz egy vékony réteg etetőanyagot tölteni akkor célszerű, amikor a meghorgászott víz sekély, maximum kétméteres, vagy ha azt tapasztaljuk, hogy a halak vízközt tartózkodnak, ami a legkevésbé sem ritka a napsütéses téli időszakban. Ebben az esetben azért működhet jól a pellet etetőanyaggal történő befedése, mert a „sapka” jelentős része a csobbanás során lerobban a töltetről, ezzel egy komolyabb íz- és illatfelhőt képezve, majd szépen lassan süllyedve levezeti a halakat a mederfenéken heverő kosárhoz. Mindkettő apró, de olyan praktika, ami egy-egy téli peca során elvezethet minket a kapástalanságtól az örömpecáig.  Csalizni ebben az időszakban mindenképpen aprócska wafterekkel érdemes, ráadásul olyan, lehetőleg élénk színű típusokkal, amelyek a letisztult vízben fel tudják kelteni a halak figyelmét. Nem meglepő ezek után, hogy míg én nyáron előszeretettel használok barna, kicsit sem feltűnő csalit, addig a téli időszakban inkább a rikító színű wafterekkel próbálkozom. Persze, a horgászat attól is szép, hogy nincsenek örök érvényű igazságok, így ha van nálunk barna csali télen is, akkor lehetünk csak igazán nyugodtak.  Ezek a csalik önmagukban is remekül működhetnek, de ha szeretnénk őket igazán vonzóvá tenni, jó megoldás lehet két-három szem csonti a horogra tűzve vagy egy-két szem a tüskén a wafter alatt. Ha nem is ficánkolnak a szinte jéghideg vízben a csontik, folyamatosan billegtetik a csalit, ami épp annyi plusz ingert jelenthet a halnak, hogy az végül táplálkozásra szánja el magát.  A horgászat stratégiáját nem szabad túlgondolni. Mivel a pontyok már nem nagyon táplálkoznak, aktívan legalábbis biztosan nem keresik az élelmet, nekünk kell őket megtalálni, így a jelszó a keresőhorgászat. Azonban ezt sem szabad teljesen ad-hoc jelleggel végezni és tényleg összevissza dobálni. Az előzetesen begyűjtött információknak köszönhetően, optimális esetben nagyjából tudjuk, hogy a parttól mekkora távolságban lehetnek a halak, így az átpásztázandó terület már nem is annyira nagy. Én mindig úgy járok el, hogy a szóba jöhető legrövidebb távon kezdek, és ha 30-40 percen keresztül nincs kapásom, három-öt méterrel beljebb megyek. Ha a második sávban sem találok halat, mehet újabb néhány méter befelé. Ha jó részen ülünk, és csalogatóanyagaink is rendben vannak, akkor ezzel a koncepcióval előbb vagy utóbb meg kell találnunk a halakat. Persze gyorsíthatja a folyamatot, ha különféle aromákkal is készülünk, hiszen ezek távcsalihatása még a nagyon hideg vízben is érvényesül. Mivel azonban a pontyok kiváltképpen érzékenyek, ilyenkor már minden természetellenesre, mindenképpen a „kevesebb néha több” elv szem előtt tartását javaslom. Elsőre én sosem aromázok, sőt, még másodikra sem, azonban, ha a natúr töltet érintetlen marad, egy-két fújásnyival a kedvenc aromáimból teszek egy próbát. Aztán vagy működnek vagy nem... Lassan az írás végére érek és mivel még világos van, ki is szaladok összepakolni a holnapi pecára. Vizeink ugyanis horgászhatók, ha pedig csobban a kosár, a pecásnak a parton a helye.