A Szent György-hegyre indultam kis kitérővel. Régi vágyam volt, hogy felmászom a csobánci vár tetejére, ahonnan belátni a Káli- és a Tapolcai-medencét, és elém tárul a világ talán legszebb – legalábbis nekem – látványa, a tanúhegyek.

Szeretem ezt a csendes vízparti kis falut. Manapság a 71-es út elválasztja, így lett neki falualja. Nem azt mondták az itt élők, hogy felmegyek a faluba, csak annyit, hogy főmegyek. A faluba szőlők közt vitt az út, fehérlő présházak mentén, templomromján meg néhány roskatag nádtetős portán kívül nem akadt látnivaló.

A kertbe beszökött egy tapsifüles, és mind a négy lába földbe gyökerezett. A fügebokron festett tojásokat himbált a szél.

Álmomban a Bakony alját jártam. Tavasz volt, harsogó zöld, a sédek csobogtak a lankák között, ha lettek volna még működő malmok, mind őröltek volna.

Két napja barangoltam az Åsnen-tavat is megjáró kanálisban, ami hol tó nagyságúra szélesedett, máskor összeszűkült.

Vert hadként gyülekeznek a fecskék – olyan kevesen vannak. Így megy ez már évek óta, már csak emlék a madaraktól súlyos villanyvezeték, ahonnan még az indulás előtti napon berepülték a partközeli vizet, rendet vágva a szúnyogok rengetegében. Augusztus utolsó napjaiban megjöttek a tisztító szelek, hajtogatva a jegenyéket, füzeket, próbára téve a seregélyeket, amik birtokosként jártak ki reggel a szőlőt megdézsmálni, felhőként sötétítve az eget. Szólnak a karbidágyuk, csattognak az ostorok, minden hiába. Aztán a vihar megsegíti a gazdákat, alákap a seregélyhadnak, amik iszkolnak a Bakony felé.